Kontrasztok: Giordano Bruno és Lady Gaga
2009 december 2. | Szerző: akinincs
A televízió (YouTube) jóvoltából olyan tapasztalásban lehet részünk, amelyet a puszta életben legfeljebb a képzeletünk révén szerezhetnénk meg. Az egyik pillanatban láthatunk egy filmet, amely egy tartalmas, mély, kanyargós sorsot, életutat ábrázol (Giordano Bruno), a másik pillanatban láthatjuk, amint Lady Gaga ribancot alakít csillogó klipjében.
A média révén egymás mellé kerülnek olyan képek, olyan történetek, amelyek a való életben messze elkerülik egymást, viszont mivel egymás mellé kerülnek, kontrasztot hoznak létre. A mai médiában “Lady Gaga” képezi a túlsúlyt, legyen szó filmről, zenéről, celebről. Ő gyakorol hatást, ő trendi, ő szolgál mintául. “Giordano Bruno” láthatatlan, sőt unalmas, sőt, lúzer.
Egyik oldalon áll egy valóságo
Ajánló…..ismét…….
2009 november 30. | Szerző: akinincs
Egy érdekes “amerikai” (a jellegére utalok) előadás arról, hogy a jutalom csőlátást okoz, és arról, hogyan szögeljünk fel gyertyát a falra, avagy egy negyvenéves, máig alkalmazott kísérlet a gondolkodás útvesztőiről, illetve arról, hogy a leghatékonyabb munkahely szabadjára engedi az alkalmazottakat:
Ajánló kíváncsi embereknek
2009 november 30. | Szerző: akinincs
Egy véletlen folytán találtam meg ezt a honlapot – Gapminder World -, amin, ha az ember elsajátítja a kezelését, nagyon érdekes adatokat és összefüggéseket lehet látni és felfedezni, akár animálva is az elmúlt kétszáz év fejlődését. Az adatok gyűjtését, feldolgozását és közzétételét az USA kormánya tette lehetővé.
A honlapot egy magával ragadó előadás, és egy lenyűgöző előadó révén találtam meg:
További magyar felirattal ellátott érdekes és változatos tematikájú kiselőadások (kreativitás, matematika, gondolkodás, döntéselmélet, környezetvédelem, technológia, művészet, stb…) tekinthetők meg az oldalon, a lap alján.
A fajmeghatározás csalhatatlan módja
2009 november 30. | Szerző: akinincs
Hogyan lehet megállapítani valakiről, hogy zsidó-e?
A nácik már próbálkoztak tudományos módszerekkel, ám ez sikertelennek bizonyult. Még mindig a hagyományos eljárás a legbiztosabb: az elkötelezett hazafiak csalhatatlan megérzése.
Az eljárás a következő: az elkötelezett hazafi ránéz valakire, és annak gondolkodása, kinézete, életvitele alapján holtbiztosan eldönti, hogy az illető zsidó-e.
Az eddigi hallomásaim alapján a zsidót a következőkről ismeri fel az elkötelezett hazafi (az orr méretével és görbületével most nem foglalkozom):
Zsidó az, aki:
Művelt, árnyaltan gondolkozik, világlátott, széles látókörű, gazdag vagy jómódú, ismert, népszerű, kifinomult. Nem konzervatív, nem jobboldali (nem kell, hogy baloldali legyen), liberális szellemű, toleráns. Nem akarja visszacsatolni Horvátországot, amikor kimondja, hogy Trianon, nem torzul el az arca, és nem híve a sorozott néphadseregnek. Elhiszi, amit a történelemkönyvek írnak. Nem akarja száműzni, bebörtönözni a művelt, árnyaltan és liberálisan gondolkodó, széles látókörű kozmopolita embereket.
Aki nyugaton sikert arat, ismertté válik, tanít, az egyértelműen zsidó, mert egy hazafi csak itthon lehet sikeres (bár a siker eleve gyanús). A legfontosabb ismérve azonban ezeken túl a zsidónak, hogy nem úgy gondolkozik, mint az elkötelezett hazafi, ráadásul olyan kijelentéseket tesz, amelyek a tréfát és iróniát hírből sem ismerő hazafit megbotránkoztatják..
A felsoroltakat végiggondolva én inkább szeretnék zsidó lenni.
Csupán tükör
2009 november 27. | Szerző: akinincs
Erik szüntelen figyelem, kifelé fordulás. Egész lénye érzékeny műszer, amellyel a külvilágban zajló eseményeket rögzíti. Olyan dolgokat vesz észre, amelyek másoknak elkerüli a figyelmét, ezért gyakorta kérik ki a véleményét. Éleslátása miatt kevés illúzióval él, nem tud álmodni – csak alternatívákat képes felvázolni.
Ha belecsöppen egy társaságba, szinte rögtön, misztikus módon fel tudja térképezni az ott uralkodó viszonyokat, és ami fő, mindezt lényegretörően meg is tudja fogalmazni.
Rendkívül okosnak tartják, ám valamiért mégsem képes arra, hogy szeretetet ébresszen önmaga iránt. Az okosságán és lényeglátó érzékenységén túl ugyanis Erik nem létezik. Folyton analizál, folyton rögzít, folyton ráérez. Amikor meg kell nyilatkozni, akkor mindig elemzőként beszél, külső szemlélőként – és pont itt van a lényeg! Erik folyton kívül van mindenen, még a saját életén is. A saját életét is külső nézőpontból elemzi, ezért szinte nincs emberi reakciója, szinte nincs egyénisége. Nem tud jelen lenni a másik emberrel való kapcsolatban.
Erik egy hatalmas tükröződő felület, amelyben mindig csak a világ, a másik ember arca látható, de az övé el van rejtve – vagy nincs is. Erik a láthatatlan ember, akinek nincs személyes léte. Erik a figyelő szem szív és lélek nélkül. Erik a jellegtelen értelem. Soha senki nem tudta belerángatni őrültségbe, soha nem volt részeg, soha nem követett el bűnt, butaságot. Erik azonban nem úr, nem polgár, nem tartása van, tehát nem valamiféle nemességből és előkelőségből maradt érintetlen. Ha ugyanis kifinomultságból tartaná távol magát a közönségességtől, akkor lenne karaktere. Erik azonban a karakter nélküli szürke okosság, aki fejben él meg mindent, és már nincs rá szüksége, hogy meg is valósítsa azokat. Fejben végigjátssza a kapcsolatait, a döntéseit, és kész.
Ez Erik életének tükre.
Árnyék a retinán
2009 november 26. | Szerző: akinincs
Kálmán ötvenes, rendkívül művelt és kifinomult férfi. Nem mellékesen boldogtalan. A boldogtalanságát csak azért említem, mert szorosan összefügg a már felsorolt tulajdonságaival – nem találja helyét és közegét, a mindennapi barbarizmus és tempó pedig folyamatosan mérgezi.
Reflektív emberként minden ingerre gazdag reakció keletkezik a lelkében, agyában, amit mívesen megformált mondatokkal, hangsúllyal és gesztusokkal ad elő környezetének. Viszont éppen a reflektív emberek betegsége uralja: annyira kitölti figyelmét a saját reakcióinak változatos áramlása, hogy nem képes helyet szorítani a másik embernek. A folyamatos közlésvágy agyoncsapja nála az érdeklődést. Annyi a mondanivalója, hogy a közbevetéseket afféle hátráltatásként éli meg, ha nem is türelmetlenül, de látszik rajta a várakozás, hogy befejezhesse aktuális monológját, vagy a másik szájából elhangzott félmondat által életre hívott gondolatsorba kezdhessen.
A gazdag lelkű emberek mámoros kábultságával nem is tesz kísérletet, hogy előadását a közönségéhez igazítsa, ezért környezetének jelentős részét roppantul fárasztja. Nem biztos, hogy mindezt tudatosan érzékeli is, ám valahol mégis lerakódik benne, és növeli boldogtalanságát, sehová tartozásának érzetét.
Azt hiszem, szenved, és nem találja a kiutat – önmagából. Azt gondolja, hogy hiányzik a számára megfelelő közeg, de ez a befogadó környezet csak azt jelenthetné, hogy kibeszélhesse magából a reflexióit, és megfelelő fogadtatásban részesüljön. Inkább értő és lelkesedni képes hallgatóságra vágyik, mint párbeszédet folytató emberekre.
Kálmán tehát boldogtalan, kifinomult, művelt. Ám kifinomultsága és műveltsége sem teremt olyan érzékenységet benne, amivel a másik ember lelki folyamatait érzékelni tudná. A reflektív emberek figyelme mindig a saját reakcióikra irányul elsősorban, a velük szemben álló ember viszont láthatatlan marad a számukra. Legfeljebb árnyék a retinán.
Elnézve őt az a benyomásom támad, hogy a gazdag belső életet élő emberek tövényszerű elkülönülését láthatom. Kettősség, ellentétet hordozó kettősség valósul meg az esetükben: minél intenzívebb a belső élet, annál kevésbé kellenek a társak, viszont annál jobban megnő a közlésvágy, ami közönség után kiált.
Távol mindentől………
2009 november 23. | Szerző: akinincs
Mottó: “Számomra az élet már csak azt jelentené, hogy egyre messzebb kerülök Istentől.” (a film zenéje: Giordano Bruno)
Ezeket a szavakat a filmbéli Giordano Bruno mondja az inkvizítornak, aki arra kéri egy négyszemközti beszélgetésben, hogy vonja vissza a tanait, azért, hogy élhessen. Ekkor Bruno már rég börtönben ül, és várja a vizsgálat végét, amely majd (mi már tudjuk) máglyára ítéli tanaiért.
Bruno filozófus volt, egy univerzális szellem, akinek a tudomány csak periférikus jelenség volt elmélődéseiben, és mert annyi minden érdekelte, és mert inkább volt filozófus, mint tudós, alakját kevéssé lehet egyházellenes célokra használni, legfeljebb meghamisítva. Nem kizárólag a világ végtelenségének, és panteista tanoknak a hirdetéséért fogta perbe az Egyház, hanem a vallás alapjait súlyosan érintő eszméiért (a szentháromság kritikája, a szeplőtelen fogantatás elvetése, Jézus mágusként történő bemutatása……..). Ha tehát felhasználják az Egyház ellen Brunot (nem is igazán szokták, Gallilei alkalmasabb propagandaanyag), akit én igazán nem ismerek, ám valamiért mégis szeretek, és közel érzek magamhoz, akkor rendszerint elhallgatják a teljes valóságot (ahol a vallás szervesen összefonódik a társadalommal, ott a vallás kritikája és megkérdőjelezése egyúttal a társadalomra is veszélyes – ezt persze a kételkedés jogának mindenekfelettiségét hirdetők hajlamosak észre sem venni) .
Mindezt bevezetőül akartam elmondani, mert korántsem a történelmi Brunoval akarok foglalkozni. Itt és most a mottóként leírt gondolat a fontos, az a mondat, ami lehet, hogy a valóságban soha el sem hangzott.
Távol mindentől………
Bruno évek óta ül a börtönben, átesett már kínvallatáson (az inkvizíció szigorúan szabályozta a kihallgatás és a per minden részletét, és olyan jogokat biztosított a vádlottaknak, amilyeneket gyakorta a világi bíróság is csak ritkán – teljesen elhibázott lenne a mai koncepciós perekhez hasonlítani az akkori eljárásokat), és fárasztó tárgyalásokon, faggatózásokon, éles vitákon.
A folyamatos tortúra egy ideig nyomás alatt tartja az embert, ám eljön egy pillanat, egy fordulópont, amikor eltávolodik a külvilágtól, és egészen befelé fordul. Ez a befelé fordulás a lényeg, mert ott tapasztal meg valamit, valami mélyet, valami hivogatót, amit Istennek (is) lehet nevezni.
Ennek a belső megtapasztalásnak a “veszélye”, hogy eltávolítja az embert a világtól, fölébe emeli, és egyúttal közömbössé is teszi iránta. A saját sorsa iránt is. Minden oly távolra kerül, ami tegnap még fontos volt. Az ember a halálra vágyik. Ez azonban nem is pontos meghatározás, hiszen nem halni akar, hanem hazatérni, feloldódni abban, amit belül átélt. Amihez képest az élet már kevés és töredékes.
A vallásokat gyakorta azzal vádolják, hogy életellenesek, pedig a vallások életellenes vonása pont ebből az élményvilágból táplálkozik. Akinek az élet a maga örömeivel az összes tapasztalata, az érthető, hogy nem érzékelve a Többet, a kevesebbet tartja az elérhető és megszerezhető maximumnak. Megtapasztalva azonban az életnél több élményét, rögtön szembekerülne azzal a dilemmával, hogy hogyan is éljen tovább, ha már nem halhat meg, ha már nem lehet eggyé az átélt lelki valósággal, sőt, a mindennapi élet során inkább távolabb sodródik tőle.
“Számomra az élet már csak azt jelentené, hogy egyre messzebb kerülök Istentől”.
Az igazán szerelmesek azon boldogságát és egyidejű szenvedését tudom hasonlatként felhozni, akik annyira vágynak egymásra, hogy nem tudnak betelni az öleléssel, az érintéssel. Boldogok, ám közben valahol szenvednek is attól, hogy nem képesek szerelmükkel egy határt átlépni, és az egymás felé tartó igyekezet során a lelkük mégis elkülönül, és ők visszahullanak a földre. A szerelem beteljesületlensége – az igazán felfokozott szerelem összekapcsolódik egyfajta halálvággyal, mely halálvágy beteljesülése valójában az idő megállítását jelentené. A Rómeó és Júlia azért népszerű, mert szimbolikus értelemben az ő szerelmük a halálban beteljesül és örökkévalóvá válik, nem úgy, mint a miénk – mi kénytelenek vagyunk átváltani a szerelmet autóra, családi házra, közös nyaralásra, házasságra és gyerekre.
Nem igaz, hogy a teljesség birtokolható az életben, bármennyit fecsegjenek is róla. A teljesség megtapasztalható, átélhető, de az élet keretei között nem lehet vele eggyé válni, nem lehet végleges élménnyé tenni. A teljességgel való egység egy másik dimenzió adottsága, amit talán nevezhetünk “mennyországnak” (képletesen vagy ténylegesen).
Giordano Bruno tehát már nem akar élni a kegyelem lehetőségével, de nem azért, mert büszke, és az igazáért mártírhalált akar halni. A per minden terhe és nyomása elvezette legbelülre, elvezette annak megtapasztalásához, amihez képest már az ő életének igazsága is lényegtelen…………….
Távol mindentől…………..
Az érzékenység természetrajza
2009 november 22. | Szerző: akinincs
Ha példálózni akarnék, azt mondanám, hogy különféle szerkezetek vesznek körbe minket. Általában elmondható, hogy valami minél igényesebb, kifinomultabb, annál sérülékenyebb.
A kézműipar remekeit ritkán alkalmazza a hadsereg, mivel nem bírják a szélsőséges körülményeket, sőt, gyakorta védelmet igényelnek a környezeti hatásokkal szemben.
Nem lehet azt mondani egy finom művű zsebórának, hogy most megyünk a sivatagba, és függessze fel átmenetileg az érzékenységét, mert valami (és valaki) vagy érzékeny, vagy nem. Ami (és aki) fel tudja függeszteni az érzékenységét, annak lényegéhez nem is tartozhat az.
Az különbözteti meg a műértőt, aki ilyen formán maga is érzékeny és kifinomult, hogy felismeri a finom művű zsebóra értékét és “funkcióját”, és fel sem merül benne, hogy kivigye a sivatagba, míg a barbár esetleg rácsodálkozik, talán már túldíszítettnek is látja, ám amikor azt tapasztalja, hogy az óra az első homokviharban tönkremegy, akkor köp egyet, és vacaknak nevezi.
A mai pszichologizáló kor hajlamos minden emberben bűntudatot ébreszteni elhitetve, hogy az élet problémái (szerintem drámái) megoldhatóak, hogy mindenki eredményes és sikeres lehet, és az érzékenység olyasmi, amit orvosolni kell. A pszichológia eképpen barbár tudomány. Az érzékenységnek fel kell ismernie a saját értékét, és meg kell követelnie a saját “műértő” közegét, ahol fel sem merül, hogy hol levesse, hol felvegye a kifinomult természetét, a közönség igénye szerint.
Az már csak lazán tartozik a témához, hogy minden erénynek és képességnek van árnyéka, ám míg a valóságban a tárgy és a hozzá tartozó árnyék kapcsolata egyértelmű, addig a személyiségben ez a kapcsolat gyakorta nem nyilvánvaló (van, hogy fáj az ember füle, pedig a fogával van baj, van, hogy hullik a haja, pedig a mandulája gyulladt be). Ha láthatnánk bizonyos képességek és erények, és bizonyos akár negatívnak tűnő személyiségjegyek között az összefüggéseket, akkor talán kevesebb lendülettel akarnánk azokat felszámolni. A kreativitás például maga is feltételez valamiféle érzékenységet (amely viszont azért szükséges, hogy a világ jelenségeit befogadja, és átalakítsa), ám ha már adott az érzékenység, akkor nehezen lehet azt egyetlen specifikus területre korlátozni.
A filozofikus, elmélyülésre hajlamos ember pedig szükségszerűen hajlik a melankóliára, hiszen nehezen képzelhető, hogy miközben mélyére hatol jelenségeknek, és azok negatív aspektusát (is) szemrevételezi, maga érintetlen maradjon.
Mielőtt tehát kárhoztatnánk a finom művű zsebórát, hogy nem bírja a homokvihart, ismerjük fel a “funkcióját” és az értékét………..
Kicsi és nagy dolgok
2009 november 22. | Szerző: akinincs
Vannak “emelkedett” lelkek, akik azt gondolják, hogy van a filozófiához méltó téma, és van méltatlan. Azt gondolják, hogy van téma, amely kávéházi csevegéshez illik, és vannak a nagy kérdések (amelyeket természetesen minél bonyolultabb és elvontabb nyelvezettel illik elemezni, mert a közérthetőség a közönségesség látszatát kelti).
Azt gondolom, hogy a filozófia a létezés kérdését boncolgatja – számomra mindenképpen – és mint ilyen, nem tudom, hogy milyen téma hagyható ki belőle. Mi az, ami nem tartozik a létezéshez, amelyen keresztül nem nyilvánul meg valami mélyebb valóság.
Egy banális szerelmi történetben (nem tudom, van-e banális történet) is emberi sorsok tárulnak fel, amelyek jobban megnézve kérdéseket, olykor meg sem fogalmazható, csak átélhető kérdéseket vetnek fel (ilyenkor az ember egész lénye kérdez, nem csak az agya, vagy a szíve), sokszor a válasz reménye nélkül.
A válasz azonban egyébként sem mindig fontos. Azt gondolom, hogy a kérdésfeltevés magában is eredmény. Eljutni egy kérdésig, szembesülni vele, és küzdeni a válaszért..
A művészetet annyiban gazdagabbnak látom a filozófiánál, hogy megjeleníti a témát, ábrázolja, kiemeli annak hangsúlyos részeit, és a megrendülést, a kérdésfeltevést a befogadóra hagyja. A művészet azt mondja, hogy tessék, van itt valami érdekes, valami figyelemre méltó. A filozófia sokkal inkább boncol, részeire szed. A művészet gyakorta a befejezést, a történet lezárását és értékelését a befogadóra bízza. A filozófia viszont ki akarja mondani a befejezést, és már csak azt várja el a befogadótól, hogy elfogadja vagy elvesse azt.
Nincs tehát banális téma, nincs közönséges sors, nincs lényegtelen történet. Mindenkinek meg kell találnia azokat a történeteket, amelyeken keresztül a létezésre csodálkozik rá, amelyek révén kérdések merülnek fel benne, és mélyebbre lökik, mint amit a köznapi élet a maga sodródásával szükségessé tenne…………
Ahol nincsen
2009 december 2. | Szerző: akinincs
Az elmúlt nagy háború visszaemlékezéseiben van egy vissza-visszatérő motívum, amelyről katonák számolnak be. Ott a vérzivatarban, az üszkös romok között hasalva nem látták Istent.
Ez nem is jó megközelítés, mert nem egyszerűen nem látták, hanem azt látták, hogy nincsen. Hogy ott nincsen. Fájóan üvöltött a hiánya, a nemléte, a távolléte. A haldoklók kétségbeesetten keresték tekintetükkel, hogy belekapaszkodjanak, az élők szíve pedig megkeményedett a félelemtől, mert ő nem volt sehol.
A vallások általában Istent mindenütt jelenvalónak mutatják be, a katonák tapasztalata azonban éppen arról szól, hogy van olyan hely a világon, ahol Isten egyáltalán nincsen, nem érzékelhető.
Ebben a szituációban a mélyen hívő emberek is csak várakozni és remélni tudtak. Istent ők sem képesek belelátni az ürességbe, a nincsbe, de lelkierejüktől függően remélhetik, hogy majd visszatér, hogy van, hogy nem csak illúzió volt, amikor még érzékelték az életükben. Várakozás és ima. Az ima maga a várakozás.
Nem csak a katonák tapasztalták ezt, hanem akkor sokan, civilek, deportáltak – vagyis a kiszolgáltatottak.
Ezekben a helyzetekben az ember olyasféle elhagyatottságot tapasztal meg, amely semmihez sem fogható. A negatív törpeélmény. Azt talán sokan ismerjük, amikor valami fenséges, csodálatos, hatalmas szépség mellett egészen picinynek érezzük magunkat, ám mégsem megsemmisülünk, mégsem negatív az élmény, hanem inkább építő. A megszemlélt szépség betölti a lelkünket.
Ennek az élménynek létezik azonban a negatív párja. Amikor olyasmivel szembesülünk, ami nálunk hatalmasabb, ám átzúg felettünk, eltapos minket, széttöri mindazt a pozitívumot, ami emberségünket megalapozza.
Ilyen monumentális tapasztalás a háború, vagy amikor az embert egy személytelen hatalmi gépezet maga alá gyűri.
A modern kor azonban új helyzetet teremtett. Már nincs szükség arra, hogy háborúba csöppenjünk, vagy deportáljanak minket. A mai világ alaphelyzete, hogy Isten nincs sehol, és az embert magára hagyták. Miként a háborúban az egyéni túlélés a legkézenfekvőbb cél, addig most is ez a legtöbb, amit magunk elé lehet kitűzni.
Zeneajánló: Hová tűnt a sok virág?
Oldal ajánlása emailben
X