töredék…….
2010 március 14. | Szerző: akinincs
Ami pedig áthatja a korszellemet, az a távlatok teljes hiánya. Nem akar érvényes lenni, nem akar igazságot megfogalmazni, nem akarja igazából megismerni a világot, csak a maga kis szubjektív véleményét szeretné elmondani, amit bár maga sem tisztel annyira, hogy átgondolja, érte kiálljon, de elvárja azt a tiszteletet a többiektől, hogy ne minősítsék.
Egyébként is szokása minden gondolatát úgy felvezetni, hogy az csupán szubjektív részigazság, ne is várjon senki tőle mást, ne is vitassa, ő maga sem hisz benne, csak fecseg, csak véleményt mond, csak hangosan elmélkedik. Azt mondja, hogy ő vállalja a felelősséget a szavaiért, legalábbis azon szavaiért, amikben már előre elhárította a felelősséget. Számára már sokkal fontosabb a deklarált szándéknyilatkozat, mint a tényleges szándék, a ténylegesen megfogalmazott gondolatok (nem bírom az undoromat leküzdeni velük szemben). Az új világban bárki bármit mondhat, ha mondandója elé biggyeszti, hogy ez az ő véleménye (ez az önfelmentés adu ásza). Ez a felelőtlenség, a fecsegés új ruhája, és még szépen is fest. Nincs kellemesebb a szép fedőhazugságnál.
Közben olyan világról álmodik, ahol őt nem bántják, csak szeretik és megértik, nincs konfliktus, nincs bosszú, nincs semmi emberi, csak humánus racionalizálás, fecsegés, az ösztönök szublimációja – teadélután a babaházban.
Olyan világról álmodik, ahol a suszterinas nem tűri, hogy a mester minősítse a munkáját, és kontármunkának, selejtnek nevezze azt, ami kontármunka és selejt. Mert a modern inas érzékeny, és neki nem lehet megmondani (és egyébként tényleg ezt hallom, ma már nem lehet megmondani, mert sértődés és dac a válasz, és a szülő reklamál!), de ezt az érzékenységét úgy tünteti fel, mintha ő humanistaként az ellen küzdene, hogy egyik ember megítélje a másikat……
Egyébként is, a korszellem már azt is tagadja, hogy lenne kontármunka, meg tehetségtelenség, meg rossz darab, mert minden relatív, és ami az egyik embernek tetszik, az a másiknak nem.
A korszellem diadalát tapasztalhatjuk az iskolákban is, nem csak a privát szférában. Hovatovább nem lehet majd értékelni senkit, mert azzal megbántjuk a lelkét. Hovatovább a szélhámosok, kontárok, tehetségtelenek is megértést és tapintatot fognak maguknak követelni (és tényleg!), és esélyegyenlőséget. Az új világban nem lehet majd azt mondani valakinek, hogy menjen vissza az iskolapadba tanulni, mert zagyvaságokat beszél, ugyanis ez ítélkezés, és senkit nem szabad bántani.
Az új világ a korszellem diadala lesz: cukormázzal leöntött hazug szürkeség, ahol mindent megfojt az örökös megértés. Nem a bűnözőket fogják börtönbe csukni, ugyanis őket is meg lehet érteni, és szociális, pszichológiai érvekkel áldozatnak feltüntetni. Az új világban a türelmetleneket, hőbörgőket és ítélkezőket fogják becsukni, mert zavarni fogják az általános nagy megértést és szeretetet.
Értekezés a módszerről
2010 március 14. | Szerző: akinincs
Sokszor vizsgálom, és akkor is hosszasan, hogy helyesen reagáltam-e le egy vitát, másként is válaszolhattam volna-e valakinek.
Kétségtelen, és már csak a valószínűség kedvéért is beismerem, hogy vannak tévedéseim, amikor nem megfelelően értem a másik szavait. Viszont ha elég mélyre merülök a kérdésben, akkor a tévedés és a félreértés lényegtelenné válik. Egy szöveg ugyanis nem pusztán kijelentés, nem állítások összessége, amiket lehet vitatni, amik tévesek vagy igazak, vagy részben igazak.
Egy szöveg azt a szellemiséget, bázist jeleníti meg, amelyből a másik ember kiindul, amely köré az életét szervezi. Ebből a szempontból viszont már a másik fél tárgyi tévedése (pl “nincsenek különböző hitek, csak egyházak”) nem pusztán tévedés, amit felvilágosító kampánnyal helyre lehet tenni, hanem annak megnyilatkozása, ami ő, ahogy birtokba veszi a világot. Ha ezt felismerjük, akkor már lényegtelennek tarthatjuk azt is, hogy kijavítjuk-e a pontatlanságait, vagy sem, mert ezer tárgyi tévedés pontosítása sem hat vissza arra a szellemre, amely benne és általa növekszik.
Nem tartom feladatomnak azt, hogy tárgyi tévedésekkel hadakozzak, mert mindez lényegtelen. Nem tartom fontosnak, hogy minden pontban helyesen értettem-e a másik ember mondatait, mert minden félreértés mellett helyesen érthettem a szellemiségét. Ezekből következően a racionális, érvelő vitát csak bizonyos helyzetekben tartom fontosnak, bizonyos partnerek esetén, tehát nem hiszek abban, hogy ezzel valamiféle etikett alapján tartozom mindenkinek.
A dühömet és elutasításomat, amit egy ember ki tud váltani, nem a “másként gondolkodása”, nem a tárgyi tévedése, de még csak nem is az esetleges tudatlansága váltja ki. Minden esetben a másik ember szellemére-szellemiségére reagálok – az összes többi mellékes.
A mai korszellemet egy rossz értelemben vett nőies, vizenyős, mindent relativizáló, tespedő, racionalizáló, alapjában véve üres és nihilista, pusztán az ember köznapi érzületét fontosnak érző valami hatja át. Alapjában véve nem is tudom megragadni a lényegét, sokkal inkább érzem. Ha jelképekhez akarnék fordulni, akkor Hold, mocsár, nyirkos, párás hely, barlang, felcicomázott polgári lakás, cukrászda, játszótér, sóhajtozás….. Ezek jelképezik.
Ha racionálisan nézzük két ember párbeszédét, akkor nem fogjuk észrevenni, hogy többről van szó, mint egyszerű párbeszédről. Azt sem fogjuk észrevenni, hogy minden szellemiségnek hatása van – miként a mocsaras, párás, nyirkos közeg asztmát válthat ki huzamosabb ottlét esetén, úgy a másik emberben megnyilatkozó szellemnek is lehet agresszív, romboló arca, attól függetlenül, hogy ő ezt nem érzékeli, sőt, nem ez a szándéka. Sokszor érzem beszélgetések során, hogy a másik emberben megnyilatkozó szellem futóhomokként akar magába szippantani, pedig a másik ember lehet, hogy csupán valami semleges kérdésről beszél a maga szintjén.
Meglehet, hogy tudati szinten egyéneknek, egymástól különböző egyéneknek éljük meg magunkat, ám mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy milyen szellemi bázisról indulunk, milyen “hatalom” bélyegét viseljük a homlokunkon, és ezáltal mennyi emberrel tartozunk ugyanabba a csoportba. Az egyéni különbségek ehhez képest eltörpülnek és mellékesek.
Ha mindezt értjük, látjuk, akkor válik egyértelművé, hogy csak a felszínes értelem számára norma a racionális vita, az örökös megbeszélés-párbeszéd ideája, a másik ember feltétlen tisztelete, és a tartózkodás az ítélettől. A különböző szellemi alappal rendelkezők között nem mindig lehetséges a párbeszéd, mert a szellemet nem az érv szólítja meg. Ezért hogy nem vállalok közösséget emberekkel – ezért, hogy nem a felőlük érkező sértés, kritika, egyet nem értés dönt arról, hogy szívesen látom-e őket.
Én is egy jobb világért harcolok az én szintemen, bennem is valamilyen Törvény nyilatkozik meg. Márpedig ahol harcolni kell, ott szükségszerűen ellenség is van. Márpedig ahol Törvény van, ott törvénytelenség is van, amit el kell ítélni, kivetni, száműzni.
Ha némelyik ember szellemiségét felidézem, még most is beleborzongok, még most is úgy érzem, mintha egy sötétlő folyosón mennék, ahol kénytelen vagyok tapogatni a falat, amelyet nyálkás, nyirkos valami borít. Többről van tehát szó, mint véleményekről és tévedésekről, többről, mint egyének közötti “párbeszédről”.
Ami számít, hogy a másik emberrel tudok-e szellemi közösséget vállalni, ugyazon csoport tagjai vagyunk-e, vagy esetleg egy “háború” két ellentétes táborához tartozunk, amelynek tétje, hogy a világ milyen arcot ölt majd.
Napi kocsma
2010 március 13. | Szerző: akinincs
Mivel érdekel a politika, elég gyakran olvasok a Neten politikai újságokat, és mazoista kíváncsiságból elolvasom a cikkek, publicisztikák alján sorakozó olvasói reakciókat, kommenteket. Egy-egy ilyen élmény rendesen padlóra küld, minden optimizmusomat megingatja.
Általános tapasztalataim a következők.
–A legtöbb hozzászóló funkcionális analfabéta, az elolvasott szöveget rendre félreérti, félremagyarázza, valószínűleg nem képes az egész szöveget összefüggésében, egészében felfogni, leragad részeknél, mondatoknál. Persze a részeket is értékelhetné a valóságos tartalmuknak, értéküknek és céljuknak megfelelően – ám sokszor még itt is elvéreznek.
–Ha túllépek a funkcionális analfabétizmuson, akkor a második legjellemzőbb jelenség, hogy sokan a már előzetes szimpátiá-antipátia alapján értékelik a leírtakat, vagy teljesen elfogadva, vagy teljesen elvetve azt. Már az elején meghozva az ítéletet olvassák végig a szöveget, alig várva, hogy jól elmondhassák a véleményüket.
–A durva, mocskolódó stílus általános. A nem tetsző cikk szerzője rendszerint idióta, hülye, bértollnok, barom, az újságírás szégyene (a masszív zsidózást már fel sem említem).
–Tipikus vád az “értő” olvasó részéről, hogy a szerző nem érvel (ez amúgy sláger, ezt mindenkire rá lehet sütni). Ezt természetesen gyakran kioktató hangnemben, tömören fejti ki az olvasó, anélkül, hogy érvelne, és alátámasztaná az álláspontját. Tényleges vita egyébként még az olvasók között sem folyik, rendszerint beolvasnak egymásnak.
–A netes véleményezés múlandóságának köszönhetően a néhány érvelő, gondolkodó hozzászóló gyorsan elsüllyed a kocsmai hangok áradatában.
–Jellemző még egyfajta műveletlenség, amely senkit nem gátol, hogy olyan dolgokban tegyen kinyilatkoztatást, amiről, értő szemmel olvasva a véleményét, egyértelmű, hogy lövése sincsen. Tudós tudatlanságát természetesen nagy hévvel hajlandó megvédeni (“Súlyos tévedéseim mellett (ahogy Te látod) továbbra is kitartok….”).
-Valójában nem lenne gond a műveletlenség, a tájékozatlanság. Van a gondolkodás képességének ugyanis egy olyan alapvető, elvárható szintje, amikor az ember még olyan kérdésben is tud hitelesen fogalmazni, amihez nem ért, ugyanis több oldalról tudja látni ugyanazt a problémát, és ha a válaszokat nem is, a szükséges kérdéseket és szempontokat meg tudja fogalmazni. Valójában a módszer mindig fontosabb, mint a tényanyag ismerete, ami pótolható. Csakhogy, sajnos, a legtöbb véleményező nem tud gondolkodni. Annyi mondható el mindössze róluk, hogy van “véleményük” a dologról, amit áthat valami buta pökkhendiség. Nem képesek több szempont szerint körbejárni egy kérdést, nem látják át az összefüggéseket, még azt az alapvető felismerést sem birtokolják, hogy egyszerre akár több megközelítésnek is lehet létjogosultsága, mert a legtöbb ügy közös vonása, hogy nem áll rendelkezésre minden tény, sok a bizonytalanság, amit intuitív, spekuláló módon kell kipótolni.
-Sajnos nem csak a leírt szöveget nem képesek értelmezni, nem csak gondolkodni nem tudnak, de még a saját véleményükkel sincsenek tisztában. Nem képesek felmérni, hogy mit jelent, amit leírnak, abból mi következik. Egy jó gondolkodó, akár a jó sakkozó, több lépéssel előre tud gondolkodni – tehát végig tudja vinni magában, hogy amit mond, az mit jelent, milyen problémákat vet fel, és milyen ellenvetéseket provokálhat. Erre a többség képtelen – amire képes, egy mondat erejéig gondolkodni. Ezért a többség gondolkodásának maximuma a jelszavak és a jámbor óhajok szintjén történő véleményalkotás.
Ezeken a politikai fórumokon szerzett tapasztalatom nem tér el jelentős mértékben az akár itt megszerzett benyomásaimtól, de még a valódi életben látottaktól sem, és ha önkínzásnak minősül is az, hogy olvasom ezeket a hozzászólásokat, annyiban mégis hasznosak, hogy folyton önvizsgálatra késztetnek. Nem akarok olyanná válni, mint amit a többség ezeken a helyeken felmutat.
Bevallom, egy kicist mindig megpróbálom belelélni magamat az újságíró helyzetébe, aki bizonyára szembesülve az olvasói reagálásokkal, elveszíti a hitét, hogy van értelme annak, amit csinál. Szerintem ha újságíró valaki, az első, amiről le kell szoknia, hogy elolvassa a reakciókat.
Hitler játszik
2010 március 13. | Szerző: akinincs
Számomra egyáltalán nem meglepő módon szeretem a stragégiai játékokat, amelyeket amíg nem volt számítógép, társasjáték formájában játszottam. A számítógép megjelenésével és fejlődésével ennek a kikapcsolódásnak a határai soha nem gondolt mértékben kitágultak, és a folyamat még nem állt meg. A játékok formája és stílusa szinte végtelen. Irányíthatunk egy céget, egy várost, vagy akár egy birodalmat is. Az internet révén az ellenfeleink valós élő emberek is lehetnek. Bár a játék nem valóság, mégis lehetőséget nyújt arra, hogy az ember bizonyos vágyait, álmait kiélhesse, olyan szerepeket élhessen meg félig-meddig valóságosként, amikre amúgy talán esélye sincsen az életben. Bár a játék nem pótolhatja a valóságot, valamelyest helyettesítheti. Az a gondolatom támadt, hogy sok Hitler bizonyára otthon ül a gépe előtt, és a virtuális világokat igázza le, újra játssza a történelmet, talán éppen ebben a pillanatban Napóleonként, vagy Caesarként. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez a kikapcsolódás sok Hitlerben csökkenti a késztetést, hogy a való világot hódítsa meg, és ha nem lenne számítógép, több lenne az utcán tomboló őrült.
Ilyen is van?
2010 március 13. | Szerző: akinincs
Egy levelet szeretnék megosztani mindenkivel. A levelet egy negyvenéves férfi írta az anyukájának, a férfit Antoine de Saint-Exupérynek hívták. A levél írásakor pilótaként harcolt a németek ellen. Számomra mindaz, ami ebben a levélben megtestesül, kissé olyan, mintha egy idegen bolygóra tévednék, ahol előttem ismeretlen dolgok történnek. Csodálatot váltanak ki, vágyat ébresztenek, ám mégis idegenek, és szeretnék inkább hazatérni. Nem tudnék ilyen levelet írni, és ezt nem érzem erénynek (kivételesen).
“Drága Mama!
A térdemen írok, miközben egy bejelentett bombázásra várunk, ami egyelőre nem jön. Magára gondolok…….És mindig magáért reszketek……..
Rettenetesen szükségem van a gyengédségére, Mamácskám, drága Mamám! Miért kell így lennie, hogy mindent, amit csak szeretek a földön, veszély fenyegesse? Ami még a háborúnál is jobban megrémít, az a holnapi világ. A lerombolt falvak, a széthullott családok. A halál nem érdekel, de nem szeretem, ha hozzányúlnak a szellemi közösséghez. Azt szeretném, ha mindnyájan fehér asztal körül gyűlhetnénk össze.
Nem írok túl sokat az életemről, nincs nagyon mit mondanom róla: veszélyes küldetések, evés, alvás. Rettentően kevéssé vagyok “elégedett”. A szívnek más gyakorlatokra van szüksége. Rettentően kevéssé vagyok elégedett korunk törekvéseivel. Az elfogadott és átélt veszély nem elég ahhoz, hogy lecsillapítson bennem egyfajta súlyos lelkiismeret-furdalást. Csak néhány gyermekkori emlékben találok üdítő forrásra. A karácsonyi gyertyák illatában. Ma a lélek puszta sivatag. Szomjan halunk.
Írhatnék is, lenne időm, de még nem vagyok rá képes, a könyvem még nem érett meg bennem. Olyan könyv kellene, amely “oltaná a szomjat”.
Ég önnel, Mamácskám, forrón öleli: a maga Antoine-ja.”
Humanisták?
2010 március 12. | Szerző: akinincs
Egy sajátos magatartás terjed egyre jobban. Látszólag humanista, toleranciáról, megértésről, szeretetről beszél, elutasítja a rosszat, a bántást, az ítélkezést, az agressziót, valójában azonban nem hisz semmiben (ezért nem szereti a konfliktust, mert abban csak békétlenséget és bántást lát), csak szeretné kigyomlálni a világból azokat a jelenségeket, amelyeket ő negatívnak tart (vagyis azt, ami bántja, frusztrálja – ne keressünk itt se magasröptű etikát!), és szeretné, ha mindenki úgy gondolkozna, mint ő. Ezt nevezné a béke és a megértés világának.
Mivel inkább ösztönből, érzelemből, személyes megélésből filozofál, racionális köntösbe öltöztetve a saját érdekeit, úgy feltüntetve, mintha azok mindannyiunk érdekei lennének, soha be nem vallaná, hogy a saját gondolkodását, mentalitását akarja kizárólagossá tenni. Ez ugyanis ellentétben lenne azzal, amit szavakban vall – nevezetesen, hogy a sokszínűség, a sokféle gondolkodás érték.
Soha nem lehet azonban szembesíteni önmagával, mert amíg nem jön rá magától, hogy milyen öncélú és negatív az, amit ő önzetlennek és pozitívnak tart, tehát amíg nem érti meg vágyainak valódi jelentését, addig rendületlenül hisz abban, hogy a saját nyilvános szándéka (a béke világa) azonos azzal, amit ténylegesen képvisel (jó esetben is a felelőtlen gyermek álmodozása).
Ennek az érzület-filozófiának az a legnagyobb csábereje, hogy első ránézésre pozitív célokat tűz ki. Elég kevés ember horkanna fel (rajtam kívül), ha azt hallaná, hogy a cél egy megértő világ, ahol nincsen konfliktus. Ez elkábítja azt is, aki mondja, és azt is, aki hallja. A cél annyira evidens és vitathatatlan, hogy senki nem gondol bele abba, hogy miért akar valaki egy ilyen világot (mi a valódi szándéka, mi elől menekül, mit nem bír elviselni, stb…?), és mit jelentene egy ilyen világ, ha megvalósulna.
Az érzületfilozófia tehát nem törődik sem a kiindulási ponttal, sem a megvalósulással. Jól hangzik, pozitív üzenete van, és fel lehet mögé sorakozni. Mivel nem valósulhat meg, ezért megőrizheti az utópiák diszkrét báját, vonzerejét.
Elítélve
2010 március 7. | Szerző: akinincs
Amikor fájdalmat okoz nekünk a másik ember az ítéletével, és az első sértettség és indulat elmúlik, akkor ott marad a szomorúság, és a lüktető lelki seb. Ilyenkor gyakran egyfajta szelíd óhaj uralkodik el rajtunk, hogy bár toleránsabb lenne a világ, bár nem ítélkeznének az emberek (főleg nem megalapozatlanul), bár mindenki udvarias és tapintatos lenne szavaiban (is)!
Ítélet azonban sokféle van: elhamarkodott, átgondolt, szubjektív, objektív, sértő és tapintatos, igazságos és igaztalan, tanulságos és vagdalkozó, stb…….(mint mindent, az ítéletet is jellemezhet egyszerre két ellentétes tulajdonság, vagyis az igaztalan ítéletben is lehet igazság, és fordítva)
Az egész életünk nem más, mint folytonos döntéskényszer, így az ítélet fogadása sem más. El kell döntenünk mely ítéletet fogadjuk el és meg, melyet hagyjuk figyelmen kívül, de még azt is, hogy mit kezdünk a minket sújtó ítélettel (hogyan dolgozzuk fel). Ahhoz, hogy a sokféle ítélet közül kiválasszuk azt, ami értékes, és elvessük azt, ami értéktelen, nélkülözhetetlen egyfajta tudás, tapasztalat, emberismeret. Azt azonban észben kell tartanunk, hogy akármilyen ítélettel találkozunk is, amögött egy ember látásmódja van, tehát nem pusztán rólunk beszél, hanem önmagáról is.
Remélhetünk egy olyan világot, ahol nincsenek ítéletek és ítélkező emberek, de közben nem feledhetjük, hogy úgy nem fogunk semmit tanulni, ha folyton csak megértéssel és toleranciával találkozunk, és mindent becsomagolva kapunk, és folyton megússzuk a fájdalmat (még az igaztalanságot elszenvedő sérelem sem értelmetlen).
Az ítélet, az agresszivitás is fontos szerepet tölt be mint visszajelzés, mint információ. A megélt fájdalom pedig fontos ösztönző, amely (ha éppen nem önsajnálatra) fokozott munkára késztet (jelen esetben gondolkodásra) – akinek fáj a lelke, szíve, annak felülmúlhatatlan oka van arra, hogy feldolgozza a vele történteket, tehát tanuljon. Nem látom tehát sem értelmetlennek, sem kikerülhetőnek azt, hogy akár ítéletet mondjunk, akár ítélet alá essünk.
Ellentmondások
2010 március 7. | Szerző: akinincs
Azt gondolom, hogy egy tettet nagyon sokféle szempont alapján lehet megítélni. Fel lehet róni, hogy fájdalmat okozott, téves volt, rombolt, nem volt tekintettel másokra. Azonban, és ez nagyon fontos, a helyes cselekvésnek nem feltétele, hogy ne okozzon fájdalmat, hogy tévedhetetlen legyen, és alkalmazkodjon a többiekhez.
A napokban hallottam egy remek megfogalmazást az egykori egészségügyi miniszter, Molnár Lajos szájából (itt és most lényegtelen, hogy mit gondolok felőle és ténykedése felől). Azt kérdezték tőle, hogy zavarta-e az a hatalmas antipátia, ami a hivatali pozíciójában felé irányult. Molnár Lajos válaszában elmondta, hogy ez nem számít, ugyanis már sokszor megfigyelte, hogy rendkívül kártékony emberek voltak nagyon népszerűek, és szeretnivalóak. Nem a szimpátia és a felé irányuló szeretet dönt afelől, hogy jó-e, helyes-e az, amit csinál.
Az már az én megfigyelésem, hogy olyan emberek, akik tehettek volna jót is, mert volt hozzá szívük és értelmük, azért váltak haszontalanná, mert fontosabb volt a számukra, hogy szeressék őket, ezért nem vállalták fel a szükséges konfliktusokat sem a környezetükkel.
Arcok a tükörben
2010 március 5. | Szerző: akinincs
A minap interjút láttam Bács Ferenc színművésszel, aki egy korábbi filmje kapcsán azt mondta, hogy önmagában a szerepet nem lehet felépíteni, megtervezni. Ahhoz, hogy jól tudja eljátszani a ráosztott karaktert, kell a többiek közreműködése is – mert az, ahogy ők néznek rá, segít megformálni a szerepét. Nem játszhat Lear királyt, ha a körülötte állók nem tartják annak, nem úgy néznek rá.
Ami igaz a színészi alakításra, az a hétköznapok világában is megállja a helyét. A másik emberben tükröződöm, és az, amilyennek látom magamat rajta keresztül, visszhat rám is. Ezért van (többek között), hogy az egyik ember társaságában felszabadultak vagyunk, és szellemesek, a másikéban összerándulunk, és keressük a kiutat. A másik ember erőt adhat, ám ugyanúgy a porba sújthat. Minden visszatükröződés valóságos, mert ahogy a már említett színészi szerep nincsen önmagában, csak a társak összjátékával együtt, úgy az ember is semmi önmagában, mindig csak mások társaságában válik valakivé, éspedig nem függetlenül tőlük.
Azonban csupán azért, mert minden visszatükröződés valóságos (és így talán még torz tükör sincsen), még nem kell minden tükörbe belenézni. Sőt, a kérdés az, hogy kell-e tükörbe nézni egyáltalán, kell-e az embernek önmagáról képet kialakítania?
A La Mancha lovagja című musicalben (a regényt soha nem olvastam el) mindaddig hű marad a hitéhez Don Quijote, amíg nem találkozik a Tükrök Lovagjával. A Tükrök Lovagja csatlósaival körbeállja Don Quijotét. Mindegyikük pajzsa egy-egy tükör, így Don Quijote akármerre fordul, önnön arcát látja tükröződni. Közben a Tükrök Lovagja egyre mondja, mondja, hogy “nézd meg magad jól, Don Quijote! Talán egy dicső lovagot látsz? Ez lenne a híres lovag? Hiszen ez csak egy szánalmas bolond képe!”. Don Quijote összeomlik, mert már csak egy szánalmas bolondnak látja magát, hiszen egy öregedő, beesett arcú, némiképp egzaltált ember néz vissza rá a tükörből.
Köznapi értelemben szembesítették a valósággal, valójában becsapták. Don Quijote nem a Tükrök Lovagjával találkozott, hanem a középszerű racionalizmussal, amely folyton relativizál, és tagadja a valódi nagyságot; legfeljebb a zsenialitást ismeri el (amely nem nagyság, csupán véletlen) – és egész filozófiája pusztán annyi, hogy minden ember más, és mindenki érték, és mindenkinek igaza van, és stb…
A középszer jellegzetes világképe, hogy “kisfiam, igazából nincsenek hősök, szentek meg főleg nem, de tanulhatsz egy jó szakmát, és elmehetsz szatócsnak”.
Don Quijoténak nem volt énképe az eset előtt, magáról egyáltalán nem gondolkodott, csak annyiban, hogy megfeleljen a valódi céljának, annak a képnek, amit az ideális lovagról kialakított. Don Quijote az egyéniség fogalmát az önmegvalósítással egyetemben valószínűleg nem is ismerte, és egyáltalán nem volt kíváncsi magára. Csak annyiban volt értéke önnön szemében, amennyiben megvalósította az eszményeit.
Amikor azonban tükröt tartottak elé, a látvány alapján, és a belésúlykolt kép alapján megrendült a hite, hogy ő lovag (lehet), hogy nagy és dicső tettekre hivatott. A tükörbe nézés volt a kezdete annak, hogy magával, tehát az énjével, a személyes valóságával kezdett foglalkozni, és ennek eredményeként középszerű lett, aki magát nem tarthatja a nagyságra méltónak.
Mindenki így járhat, aki tükörbe néz, és azzal a képpel kezd foglalkozni, ami elétárul. Ez még akkor is így van, ha egyébként elégedett a látvánnyal. Ugyanis egyáltalán nem az ember énje-arca a fontos, hanem az eszmény, amit maga elé kitűz, és a küzdelem, amellyel azt megvalósítani próbálja.
Ezért kell minden “tükröt” összetörni…..ezért, hogy Don Qiujote tipusához képest az egész világ a hiúság és öntetszelgés zsibvására……
Záróra
2010 március 31. | Szerző: akinincs
Próbáltam megfogalmazni valami zárógondolatot, ám nem sikerült. Olyan változások zajlanak az életemben, bennem, amik a blogírás elhagyását teszik szükségessé. Sem itt, sem másutt. Elnézést mindenkitől, de olyan erős a menni kell parancsa, az elszakadás ettől az önkifejezési formától, hogy már sem válaszokra, sem vallomásokra, sem személyes búcsúkra nem futja……..nem leszek többet……..köszönök mindent, és semmit sem bánok. :))
ui: nehogy valaki meglepődjön, megszüntettem a korlátozást, innentől a kommentek azonnal megjelennek.
Oldal ajánlása emailben
X