A két fivér története
2009 december 11. | Szerző: akinincs
Élt egyszer két fivér, Lévi és Tamás. Fivérek voltak, de nagyobb különbséget ember és ember között nem is lehetne elgondolni.
Lévi mindenben az általánost kereste, a közös vonást. Azt gondolta, hogy minden érzésnek, például a szeretetnek, van egy lényegi magja, és ha ezt megtalálja, megéli az ember, akkor már megélte a szeretet összes fajtáját. Rendkívül intenzíven élt meg tehát minden pillanatot, minden eseményt: elég volt egyszer szerelembe esnie, és már mindent tudott a szerelemről. Ezért harminc esztendős korára gyakorlatilag mindent megtapasztalt. Egyre várt, hátha új élményt hoz számára az élet, de már csak azt érezte, hogy minden ismétlődik, minden ugyanaz. Elveszítve életkedvét tengődött haláláig.
Tamás az ellentéte volt. Mindenben az egyszerit, a megismételhetetlent fedezte fel, ezért számára nem volt két egyforma tapasztalat. Minden érzést teljesen másnak élt meg a korábbihoz képest, ezért soha nem tudta felhasználni a korábbi élményeit, és nem is tudott betelni az élettel, amely nem szűnő ismeretlen és izgalmas világot jelentett a számára. Tamás olyan volt, mint egy folyton újraírható füzet, amelyből a korábban beírtak kitörlődnek, hogy új információknak adják át a helyüket.
Lévi a pontos és lényeglátó emlékezet volt, Tamás a jótékony feledés és nyitottság. Lévi folyton raktározott, feldolgozott, Tamás folyton mozgásban volt, és az új felé törekedett. Lévi bankár és könyvtáros volt, Tamás felfedező és kalandor. Szüntelen vitában álltak egymással, és soha nem tudták megérteni a másik nézőpontját. Mindkettő gyengeelméjűnek tartotta a másikat.
Barátok?
2009 december 11. | Szerző: akinincs
“Már öt éve vagyunk barátnők, de még egyszer sem jött el hozzám.”
A fenti mondatot egy pityergő lány panaszolta, miután összeveszett barátnőjével. A mondat meglehetősen sűrű és tartalmas azoknak, akikbe mélyen belevésődött egy olyan barátság (szerelem) minden fájdalma, amely során a két fél nem egyformán fordul a másik felé.
Nézzük hát, miről mesél ez az egyetlen fájdalommal telített mondat:
“Szeretem őt, de gyakran úgy érzem, hogy nem is vagyok fontos a számára. Csak vagyok. Meghallgatom őt, és szívesen hallgatom, mert sziporkázik, mert eseménydús az élete, de soha nem jutunk el addig, hogy megkérdezze, velem mi van. Soha nem érdeklődik igazán, nem fordul felém teljesen……… Ha megkérdezi is, hogy vagyok, a válaszom alatt már gondolkodik, és mihelyst befejeztem, már magára tereli a szót………
A programjaink. Ja….persze, hívni szokott, de mindig oda megyünk végül, amit ő talál ki. Soha olyan helyre, ami engem érdekelne… A múltkor is mondtam neki, hogy van egy filmem, ami neki szól, ő is élvezné, jöjjön el hozzám, és nézzük meg. Azt mondta, hogy tudhatnám, ő nem filmes, de majd gondolkodni fog. Csak mosolyogtam, pedig nagyon fájt, mert nem a filmet kellett volna megnéznie, hanem azt, amit én találtam neki, amit én érdekesnek látok. Kíváncsinak kellett volna lennie, legalább egy próba elejéig. Ha unja, és félbehagyjuk, nem baj, de legalább megpróbált volna érdeklődni az én világom iránt is…….csak az volt a fontos a számára, amit ő érez, szeret, gondol….mindezt mindig előszeretettel ecseteli..
Amikor lebetegedtem, nem hívott fel, hogy vagyok. Amikor meggyógyultam, és újra találkoztunk, nem kérdezte, hogyan éreztem magamat. Egy hét után valamiért eszébe jutott, hogy beteg voltam, és megkérdezte, hogy meggyógyultam-e. Majd ismét témát váltott………………..mindig minden csak róla szól………”
Amit a lány szájába adtam panaszként, azt sokan érezhetjük bizonyos emberekkel kapcsolatban. Én is éreztem már, és tudom, hogy velem kapcsolatban is érezték. A panasz természetesen soha sem fedi fel a teljes valóságot, mert a panasz a felgyülemlett sérelmek összesűrűsödése. A panasz félrevezető, mert ha csak a benne foglaltakat néznénk, akkor joggal mondhatnánk, hogy az ilyen kapcsolatnak semmi értelme. A panasz azonban nem beszél arról, hogy vannak örömteli pillanatok, hogy van egy közös lelki harmónia, egy érzés, hogy a másik jelenléte természetes, kívánatos.
A panasz azt sem mondja el, hogy jó dolog szeretni valakit, rá gondolni, és törődni vele. Még ha ez valamennyire egyoldalú is, és sajnos azt kell mondani, hogy nagyon ritka emberi kapcsolat az, amelyben kiegyenlítődés és harmónia uralkodik, rendszerint az egyik fél mindig többet tesz, érez, mint a másik.
A történet másik része, hogy vannak dinamikus, aktív, “pörgő” emberek, akikre egy bizonyos fokú önzés jellemző. Túlzottan a saját terveik és történeteik kötik le őket, ki akarják beszélni magukat, és kevéssé figyelnek a többiekre. Nem csak a kölcsönösség alapján szerveződhetnek ugyanis barátságok (szerelmek), bár kétségtelenül azok a legstabilabbak. Az ilyen alá-fölé rendelt ismeretségek lényege, hogy az egyik embernek hallgatóságra, udvartartásra, némi rajongásra van szüksége, a másiknak pedig arra, hogy a “barát’ tervein, álmain, életén keresztül egy vágyott és számára idegen világ részese lehessen. Tehát valamilyen kölcsönösség itt is van, amely egyoldalúsággal párosul, hiszen egy főszereplő van, és sok statiszta (ezt a felállást leginkább lányok-nők esetében tapasztalom, amikor egy sikeresnek, trendinek, vonzónak tartott nő köré rajongó barátnők szerveződnek – a jelzőket itt kétértelműen használom, lehet mögöttük valós teljesítmény, vagy olcsó egoizmus, felszínesség és törtetés, ld. Vadmacs, Szamóca).
Az egyoldalúnak ható kapcsolatokban az a csapda, hogy nem csak elvesznek, nem csak rombolnak és fájdalmat okoznak, de adnak is, ezért nehéz őket lezárni, felszámolni. Pedig, mondom a mai fejemmel, jobb lezárni őket. Az olyan kapcsolatokban, amelyeket egy vissza-visszatérő frusztráltság, megbántottság kísér, a végösszeg úgyis negatív lesz.
Bocsánatkérők
2009 december 10. | Szerző: akinincs
Bár a bocsánatkérés elég ritka dolog – sokan inkább összeszorítják az ajkukat, és elfordulnak a másik embertől, mintsem beismerjék, hogy hibáztak -, mégis érdemes figyelmünket a megmaradt kevéske bocsánatkérésre fordítani, mert ezt is sokféleképpen lehet megvalósítani. Néhány karakteres formáját mutatnám be.
Száját összepréseli, a bocsánatkérést röviden, katonásan, pattogón adja elő, miközben szúrós tekintetet mélyeszt a sértettbe. Maga a bocsánatkérés rövidebb, mint a hozzácsatolt kommentár, amiben a delikvens leszögezi, hogy ő nem szokott amúgy bocsánatot kérni (ezzel is a tett súlyát akarja növelni), ez pedig egy kivételes eset, és nem fog könyörögni. Még méltatja magát pár mondatban, majd várakozón, némi türelmetlenséggel méregeti a másikat. A sértett, akitől bocsánatot kértek, teljes joggal úgy érezheti, hogy most kegyet gyakoroltak vele szemben, és hálásnak kell lennie egy ilyen kitüntető és ritka gesztusért. Valamiért mégis úgy érzi, hogy a bocsánatkérés megalázóbb, mint a vele szemben elkövetett sértés, ugyanis az elhangzottaknak erősen ultimátum jellege van, aminek lényege, hogy “ha nem bocsátasz meg, nekem úgy is jó, de akkor nem állok veled többet szóba”, továbbá az is egyértelmű, hogy semmilyen további megbeszélés, felhánytorgatás nem lehetséges. Vagy jó így a bocsánatkérés, vagy le van……… A bocsánatkérés ezen fajtája látszólag büszkeségből fakad, valójában gőg, egoizmus, önhit, lenézés keveréke. Megalázónak érzi, hogy bocsánatot kell kérnie – bármiről legyen is szó, nem viseli az alárendelt helyzetet.
Szinte sírva mondja ki, hogy bocsánat. Egész lénye reszket, mintha az ősbűnt követte volna el, és tettéért száműzhetik a teremtett világból. Koldulja a megbocsátást, rimánkodik, magát ócsárolja, megalázkodik. Az ember ott áll vele szemben, a szánalom és az együttérzés váltakozik benne, miközben érzi, hogy az egész bocsánatkérés nem más, mint az ijedt kisgyermek igyekezete, hogy elkerülje a büntetést, a kizárást, ami idegileg megterhelheti, ami a magány keserű sötétjébe taszíthatja. Nem valódi megbánás, a tettének súlyát nem is érzi gyakorta, vagy túldimenzionálja, inkább a következményektől fél, és mindent megtesz, beleértve a térdencsúszást is, csak hogy ne kelljen azokat elszenvednie, ne kelljen azt éreznie, hogy ő bűnös lélek. Jobban belegondolva nem is a büntetéstől fél, valószínűleg lelkizésre hajlamos, és ha nem kap feloldozást, akkor az önvád pokla vár rá, amit jobbnak lát elkerülni, még azon az áron is, hogy meg kell alázkodnia.
Könnyedén kimondja, hogy bocsánat. Ő a diplomata, egyben a legritkább tipus. Valójában nem érdekli, hogy mit követett el, pontosabban nem ez a fontos a számára. Annyit lát, hogy a viselkedése megbántotta a másikat, ám azon már rendszerint túllép, hogy az ő szempontjából is bántó-e a saját viselkedése. Nagyvonalú, ezért nem megy bele kicsinyes vitákba arról, hogy félreértés volt csupán, kinek van igaza, ki tévedett. Azt gondolja, hogy a bocsánatkérés olcsóbb és rövidebb, mint egy vita, egy magyarázkodás, ezért gálánsan meghajol, bocsánatot kér, a másik vállát megsimogatja, a szemébe néz, és gyengéden elmosolyodik. Nem kommentál, rövid, lényegretörő, szelíd és belátó. A gesztusnak köszönhetően a sértett fél is úgy érzi, hogy a lelkét, a méltóságát megtisztelték, kárpótolták, és számára is könnyű a váltás, az ügy lezárása.
Bár nem a bocsánatkérők táborát gyarapítja, a legjellemzőbb embertípus, aki elkerüli a beismerést, a sunnyogó. Egy időre eltűnik, hagyja, hogy a sérelmek maguktól elévüljenek, majd valamiféle intuitív döntéssel meghatározza, hogy mely időpont a legalkalmasabb a visszatérésre úgy, hogy a történtekről már egyetlen szót ne kelljen ejteni. Úgy bukkan fel, mintha mi sem történt volna. Ha az ember mégis felemlegeti bátortalanul a sérelmét, akkor sajnálkozás jut osztályrészéül, szembesítik azzal, hogy a múltban él, és már mindenki elfeledte az egészet, csak a kicsinyesek kapaszkodnak a tegnapba. Ezt természetesen a bűnös mondja ítélet gyanánt a sértettről, gyakorta őszinte felháborodással nyomatékosítva. A sunnyogó ugyanis rendszerint maga határozza meg a tettének súlyát, az elévülés idejét – mindebbe a sértettnek beleszólása nincsen. Ha mégis makog, akkor magát szégyeníti meg, és ki lesz kiáltva egoistának. Legfeljebb bocsánatot kérhet, amiért felhánytorgat elavult ügyeket.
A nagy hódító meséje
2009 december 9. | Szerző: akinincs
Volt egykor egy nagy hódító, zseniális stratégia, kiváló hadvezér, hős férfiú. Egyetlen csatát nem veszített el, egyetlen ostromot nem kellett feladnia, viszont csak addig érdekelte a hadjárat, amíg a győzelem kapujába érkezett. Mielőtt bevett volna egy várat, elvonult. Mielőtt megsemmisített volna egy hadsereget, elvonult.
A hódítás ugyanis nem érdekelte. Azt mondta, hogy meghódítani és bevenni egy várost, kiépíteni egy birodalmat, az a szabadság feladása.
Ellenkezők
2009 december 8. | Szerző: akinincs
Emberi igény a függetlenség, az önálló arculat megélése és megvalósítása. Annak élménye, hogy nem vagyok azonos a másikkal, más vagyok hozzá képest. Olykor az együttműködés, a konstruktív magatartás, bár összességében hasznos és pozitív lehet, az önállóság élményétől fosztja meg az embert, és a behódolás látszatát keltheti. Ezért lehet olyan helyzet, amikor az ember igénye önmaga megtapasztalására szükségessé teszi a konfrontációt, az ellenzékiséget, a kötözködést.
A legtisztább alá-fölérendelt viszony a mester és tanítvány kapcsolat. A tanítvány önként elismeri a mester felsőbbségét (valamiben vagy mindenben), és ezzel az alárendelődéssel nyilvánítja ki, hogy tanulni akar.
Ezt a viszonyt leszámítva a többi emberi kapcsolat (barátság, szerelem, stb.) nem ennyire letisztult. A barátom alapvetően egyenrangú partnernek számít, aki azonban egyes területeken több, másokon kevesebb lehet nálam, ezért
Egy igazi lázadó története
2009 december 7. | Szerző: akinincs
A kamaszok általában arról híresek, hogy már szinte automatikusan lázadnak a világ ellen, olykor válogatás nélkül szembeszegülve a felnőttek világával. Lázadásukban romlatlan és alantas motivációk egyidejűleg munkálkodhatnak, ám mindig felmerül a kérdés, hogy a közös, csoportos normaként megjelenő lázadás mennyire tekinthető valódi lázadásnak. Ha a lázadás és az engedetlenség normává lesz, akkor elveszíti önkéntes, belülről jövő dinamikáját, vagyis már kényszerré válik. A kamaszt, aki nem lázad együtt a többiekkel, kirekesztés és megvetés sújthatja, így válik egy tekintélyelvű, értéktisztelő felnőttvilággal szembeni lázadás maga is tekintélyelvűvé, és megkérdőjelezhetetlenné.
A kamaszok lázadásának egyik alapmotívuma, hogy levetkőzve a korlátokat, önmagukká válhassanak. Ezt az igényt a média is erőteljesen táplálja (mai példa: Tóth Gabi “médiafilozófus” és “Egyéniség” – Salalla című dala, amely mindent elmond ebben a témakörben). Ami azonban ebből a lázadásból születik, az nem a szuverén, saját belső erőit uraló, döntésképes ember, hanem a saját vágyai, ösztönei által vezérelt szolga, akit frusztrál, ha nem kapja meg, amit akar, gyenge és manipulálható.
A következő történeten keresztül akarom megmutatni, hogy nem minden lázadás romboló, és értékek mentén is lehet lázadni az értékvesztettség ellen.
Laci állandóan azt hallotta otthon a szüleitől, hogy nem érdemes becsületesnek lenni, mert kilopják az ember szemét. Laci szülei vesztesek voltak, akik nem tudták elfogadni a sorsukat, és irigységből, bosszúvágyból másokat okoltak – joggal vagy jogtalanul. Laci ebből megtanulta, hogy a becsületesség a nehezebb út, és felkészült arra, hogy azt választva nem fog boldogulni.
Mivel mindenütt visszahallotta szülei siralmait, úgy döntött, hogy egy ilyen világban az igazi lázadás az, ha ő becsületes lesz, és a tisztes szegénységet választja. Kamaszként még nem tudta persze, hogy a világ nem ilyen végletes, de ez nem változtatott szándéka komolyságán.
Amikor a középiskolában azt tapasztalta, hogy sikk a másik nemet kihasználni, megtaposni, hogy akkor becsüli a többi fiú, ha érzéketlennek mutatja magát, és minél több csajt szerez meg, akkor lázadásból úgy döntött, hogy úriember lesz, és soha nem csap be senkit, soha nem fog hitegetni egyetlen lányt sem.
Amikor azt látta, hogy kortársainál is csak a csoporthoz tartozás és igazodás a norma, akkor ő fellázadt, és minden döntést egyéni mérlegelés útján hozott meg.
Amikor azt hallotta, hogy a műveltség haszontalan, mert nem hoz pénzt, nem hoz hasznot, és csak a gyökerek bújják a könyveket – különös módon ezt nem csak kortársaitól hallotta, dehát bizonyára csak rossz társadalmi közegben élt -, akkor lázadásból eldöntötte, hogy ő olvasott lesz.
Amikor azt hallotta, hogy csak a bolondok dolgoznak, amikor meg lehet élni munka nélkül is, és a boldogulás záloga a diploma, akkor elkezdte tanulmányozni a szakképzési útmutatót, és szülei értetlenkedése mellett kitanulta a műbútorasztalos szakmát, mert abban szépséget és eredetiséget látott.
Amikor azt tapasztalta, hogy a cinikus gondolkodás és beszéd, és általában is a nyegleség, a modortalanság általánossá vált, akkor lázadásból úgy döntött, hogy hinni fog értékekben, beszédét pedig gondosan megválogatja.
Amikor azt látta, hogy sokan panaszolják el, hogy a világ megbolondult, és értékvesztetté vált, de ugyanezen emberek a panaszon és beszéden kívül semmit nem tesznek, akkor rájött, hogy az igazi lázadás nem az, ha siránkozunk, és az esti bor mellett felleltározzuk a válságot, hanem ha teszünk ellene. Ezért lázadásból aktivista lett a maga módján, figyelt a környezetére, és ha tehetett valamit a jobb világért, akkor rögtön cselekedett.
Hossza sorolhatnám még, de lényegtelen. Laci egész életét a lázadás határozta meg, és mivel ő olyan lázadó volt, aki lázadásának kereteit, célját és irányát maga határozta meg, nem pedig a többiek, nem a média, nem a divat, nem a korszellem, törvényszerűen magányos lázadó maradt. Megbecsülve, de elszigetelve.
Elveszített barátságok
2009 december 6. | Szerző: akinincs
Volt egykor két barát. Nem voltak klasszikus, a nagykönyvben leírtak szerint barátok, de számíthattak egymásra, és sokat beszélgettek. Egy szép napon gondoltak egyet, és hogy feltárják a lelküket egymásnak, filmet cseréltek. Mindketten elhozták azt a filmet, amely számukra a legfontosabb volt, amely kifejezte életüket, világlátásukat.
Sokan vagyunk úgy, hogy rendelkezünk ilyen különleges élménnyel, amely különbözik a pozitív élményektől általában. Egy film, egy vers, egy könyv, egy példakép. Nem pusztán szeretjük, annál sokkal többet jelent a számunkra: célt, életünk jelképét, mintát.
Ennek a két embernek is ilyen fontos volt a saját filmje. Szorongva és kíváncsian várták hát, hogyan fogadja a másik lelküknek ezt a darabját.
Amikor legközelebb találkoztak, mindketten zavartak voltak. Mindkettőt sokkolta a film, a szembesülés azzal, hogy a másik legbelsőbb világa idegen, taszító és ellenszenves. Röviden megbeszélték hát a látottakat, de mert kínos volt mindkettőnek a másikon érezhető idegenség és elutasítás, nem is húzták sokáig. Némi felszínes és egyre távolodó beszélgetést követően elváltak, majd nem keresték többet egymást.
Megmutatni valamit, ami igazán fontos számunkra, kockázatos, mert egy ilyen fokú intimitás és feltárulkozás esetén az ember sérülékennyé válik, és kapcsolatok mehetnek rá a nem kedvező fogadtatásra. Nagyon fontosak a határok, a szűrők, hogy mikor és kit engedünk magunkhoz, és milyen mértékben. Ha csalódás ér bennünket, az sokszor inkább jelzi, hogy rosszul mértük fel a lehetőségeket, a másik képességeit.
A szeretet prófétái ilyenkor áradozhatnak megértésről, megbocsátásról, arról, hogy egy filmnél sokkal fontosabb a másik ember, de ők sekélyesek és hazudnak – magukat is ámítják. Semmi sem fontosabb annál, hogy a titkos benső életünk, az, amik igazán vagyunk, kellő fogadtatásra leljen. A film itt csupán jelkép, az identitás megtestesülése.
Azok hazudnak, akik egy ilyen törés után igyekeznek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mindig rendkívül fontos, hogy levonjuk a konzekvenciákat, és ami halálos sebet kapott, azt ne élesztgessük folyton, hanem hagyjuk meghalni, elmenni, lezárulni.
A világ titkos értelme
2009 december 5. | Szerző: akinincs
Zeneajánló: Moby – Natural Blues
A klippben megrajzolt figurák esendőek, lúzerek, ártatlanok, törékenyek – és éppen ezért szerethetőek. Ha megpróbálunk lehetséges és valószínű életutat elképzelni a számukra, akkor az nem lesz gazdag, sikeres, boldog, és ennek így is kell lennie.
Azt gondolom, hogy valami eredendő tisztaság és ártatlanság csak a világ ellenében őrizhető meg (ha megőrizhető). Azt gondolom, hogy itt, ebben a világban minden siker és boldogulás gyanús és tisztátalan. Azt gondolom, hogy a kereszténység tanításában az eredendő bűnről, amely mindent beszennyez, igazság van. Nincs semmi, sem szerelem, sem művészet, sem élet, amely valahol ne sározódna be, ne veszítené el a tisztaságát, ne siklana félre mégoly nagyszerű kezdet után is.
Más az ami itt kell, mást kell megvalósítani. Nem szabad eladni a lelkünket a semmiért – semmiért sem! Tudnunk kell a Többről, hogy legyen viszonyítási alapunk, hogy ne tévesszük össze a csillogást a mélységgel, a valódit a hamissal, az örök dolgokat a látszattal.
A látszatok és álmok világában nem biztos, hogy az a vesztes, akinek az élete széthullott, kisiklott, és nem biztos, hogy az a kiválasztott, az az ég kegyeltje, akinek jól megy sora.
Egy kődarab története
2009 december 2. | Szerző: akinincs
Pál egész életében mélységesen zárkózott, kemény ember volt, akit soha még senki nem tudott megnyitni. Talán nem is volt benne mint megnyitni, talán nem volt benne titok, talán legbelül ugyanolyan kemény és rideg volt, mint kívül.
Így élte le életét a maga által kialakított szigorú és puritán keretek között, egyedül. Egyszer volt talán, hogy szeretett valakit – legalábbis ezt gondolta -, és szeretett volna menyílni, de ahogy ott állt előtte, és próbált udvarolni, próbált érezni, nem jöttek szavak a szájára. Nem azért, mert amúgy nem tudta kifejezni magát, vagy mert zavarban lett volna, hanem nem volt mit elmondania. Nem volt képes igazán érezni, és hát igazi érzések nélkül szavak sem születnek, legfeljebb mesterkéltek. Állt némán pár zavarbaejtő percig választottja előtt, majd lesütve a szemét eloldalgott. A lány nem értette, talán azt sem értette, hogy akart tőle valamit ez a fura ember, vállat vont, és ment a dolgára, feledve ezt a meghökkentő jelenetet.
A férfi ekkor azt a végleges következtetést vonta le, hogy nem tud érezni, ezért még keményebb és még zárkózottabb lett – egész életét úgy élte le, mint egy kődarab.
Ha valakinek a páncélját lefejtjük, találhatunk alatta valami egészen mást, érzést, drámát, esendőséget – embert. Ha azonban egy kőnek próbálunk a mélyére hatolni, csak követ találunk, és a sok faragcsikálás, a sok réteg lehántása oda vezethet, hogy végül darabjaira hullik, meghal, megsemmisül.
Amikor Pál végül meghalt, és az égi ítélőszék elé került, akkor már nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudtak sem vétket, sem erényt párosítani hozzá. Keménysége és zárkózottsága ugyanis még önzésnek sem volt nevezhető, csak valami konok szívósságnak, ridegségnek. Amikor az égi bírák hosszú tanakodás után végül felkínálták neki a választás lehetőségét, mivel sem a pokolra, sem a mennyre nem méltó, akkor hősünk némi gondolkodás után azt felelte, hogy szeretne szikla lenni valamely hegységben.
Ezt hallván a legfőbb bíró, akinek lényét szeretet járta át, azt mondta mosolyogva, hogy megérti, és ráadásként megígéri, hogy egy napon a megváltás el fogja elérni egy szobrász képében, aki majd rátalál, belelát valamit, és szobrot farag belőle. Ez lesz számára a megváltás, amikor a léte értelmet nyer annak ellenére, hogy a lelke, a szíve kő volt, és kővé változott. Pál szívében ezt hallva valami megmoccant, de már nem volt ideje semmire, mert a következő pillanatban teljesült kívánsága, hogy hosszú évek, évtizedek, talán századok múlva – mindez egy sziklának lényegtelen -, amikorra éleit már lesimította az idő, beteljesüljön számára a megváltás a művészet által.
Tóth Gabi kalandjai
2009 december 12. | Szerző: akinincs
Tóth Gabi énekesnő gondolt egyet, és elindult shoppingolni a plázába. Legnagyobb meglepetésére az üzleteket egytől-egyig zárva találta, ráadásul üresen kongtak. A plázában is alig lézengett pár ember. Tóth Gabi roppantul csodálkozott, de csodálkozása csak fokozódott, amikor felidéződött benne, hogy az utcákon, amiken végigment, ugyanez a látvány fogadta, csak akkor még nem tulajdonított neki jelentőséget. Ez azon kevés pillanat volt az életében, amikor tudni szerette volna, hogy mi zajlik körülötte, a világban, ezért megszólított egy embert, aki éppen bőszen fosztogatta az üzletek még meglevő árukészletét.
Emberünk arcán türelmetlen rángás futott végig, morgott egy sort, majd erőt véve magán félbehagyta a tevékenységét, és megfordult, hogy lássa, ki háborgatja munka közben. Némi méregetés után arca megenyhült, elmosolyodott, mert felismerte Tóth Gabi művésznőt, aki örömmel nyugtázta, hogy még felismerik az emberek.
Tóth Gabi megtudakolta, hogy mi folyik itt, miért vannak zárva a boltok, miért üresek, miért a kevés ember, és mikor vásárolhat legközelebb? A férfi először meglepettnek tűnt, majd hitetlenkedve világosította fel Gabit:
– Hát nem tudja, művésznő? A maga slágere, a Salalla, teljesen átformálta a világot. A varrónők nem voltak hajlandók több nadrágot összevarrni, a boltosok nem voltak hajlandók több vevőt kiszolgálni, és egyáltalán, senki nem akarta tovább végezni a kulimunkát, hanem inkább elmentek megvalósítani a dal üzenetét. De megbocsásson művésznő, én rajongok magáért, viszont hátráltat az önmegvalósításban.
Azzal sarkonfordult, és faképnél hagyta a meglepett Tóth Gabit, aki először fel sem fogta, amit hallott. Amúgy sem volt túl értelmes, de most valahogy sokkolta az, amit látott, tapasztalt, és hallott. Mindez együtt meghaladta a befogadó képességét. A második gondolata az volt, hogy ez a kandi kamera lehet, ám annyira még ő sem volt buta, hogy be ne látta volna pár perc múlva, hogy ekkora szervezést és költséget még miatta sem vállalt volna be egyetlen televízió sem. Vagy mégis?
Miután letisztázta magában a hallottakat, próbált visszaemlékezni, hogy mi a saját dalának üzenete. A címét és a refrénjét – Salalla – könnyedén felidézte. Az is eszébe jutott, hogy a kezébe nyomtak egy dalszöveget, amit nem ő írt – sőt, akkor látott először -, hogy énekelje el. Jött egy stylist, aki megmondta, hogy milyen ruhát húzzon, milyen legyen a frizurája. Jött egy rendező, aki megmondta, hogyan rázza a fenekét a picsanadrágban. Felidéződött benne, hogy először tiltakozott a picsanadrág ellen, mert előnytelennek találta a maga számára, de a rendező atyai felhorkanására feladta ellenállását. Ezen emlékek után beugrott neki, hogy a dala az önmegvalósítást hirdeti, azt, hogy fel kell számolni a korlátokat, és egyéniséggé kell válni.
Tóth Gabi szélesen elmosolyodott, és önelégülten felszegte a fejét. Nahát – gondolta -, a dalaim átformálják a világot. Dagadó kebellel indult el a következő klipp forgatására, ugyanis ahhoz vett volna rucit a plázában, bár soha sem viselhette azt, amit gondolt, mert a stáb mindig helyette döntötte el, hogy neki mi a jó. Tóth Gabit azonban ez nem zavarta, mert tudta, hogy a művészetnek ára van. Ő amúgy is egyéniség.
Amikor azonban odaért a forgatás helyszínére, akkor kaotikus állapotokat talált, és csak egy ember toporzékolt magában. Amint meglátta a művésznőt, felháborodottan hozzálépett, és panaszáradatba fogott:
– Művésznő kedves, a maga slágere tehet mindenről. A producer azt mondta, hogy elege van abból, hogy mások produkcióját finanszírozza, és őt senki nem ismeri, ezért ő is énekelni akar, majd elrohant. A rendező közölte, hogy ő többet nem bajlódik másokkal, elege van a hülye munkatársakból, akik csak gátolják, és inkább festőművésznek áll egy vidéki kúrián, ahol senki nem zavarja. A világosítók, statiszták közölték, hogy ők az alárendelt szerepből többet nem kérnek, nekik ez a világ szűk, ők többet érdemelnek. Amióta hallották az emberek a dalt, azóta mindenki önmegvalósít, és nem hajlandó kompromisszumot kötni.
– És te ki vagy? – kérdezte nemes egyszerűséggel Tóth Gabi az izgatott férfitól.
– Én a biztonsági őr voltam, de régi kedvelt álmom, hogy rendező lehessek. Most, hogy végre mindenki, aki gátolt az önmegvalósításban, eltakarodott, ennek semmi akadálya. Művésznő, készen állok, hogy megrendezzem a következő klippjét. Végre kiléphetek a keretből!
Tóth Gabi köpni-nyelni nem tudott. Itt mindenki megbolondult? – kérdezte magában, és visszagondolt a régi szép időkre, amikor még volt eladó, hangmérnök, producer, stylist, volt mit venni, mert csak kevesen valósították meg magukat a többség munkája révén.
Oldal ajánlása emailben
X