Minden betegség lelki eredetű
2009 december 30. | Szerző: akinincs
Ezot Erika megtanulta a Gurutól, és sok nagyszerű és megvilágosító könyvből, hogy minden betegség lelki eredetű. Ezot Erika azonban szerencsés, vagy kiválasztott lévén harmonikus személyiséggel bírt, a szellemi világosság magas fokán élt, önbizalma, önértékelése hibátlan volt, tehát egyáltalán nem rendelkezett olyan lelki defektussal, amely esélyessé tette volna betegségre. Ezot Erika ezért nyugodtan ihatott fertőzött vízből, nyugodtan ápolhatott pestises, leprás betegeket, szeretkezhetett nemi betegekkel, és ha rozsdás szögbe nyúlt, vérmérgezéstől sem kellett tartania. Lelki teljessége minden betegséggel szemben imunissá tette. Ha valaki azt hinné, hogy Ezot Erika erényei itt kimerültek, az nagyon téved. Ezot Erika ugyanis megtudta a karmaasztrológustól, hogy karmája szerint idős nagymamaként fog meghalni békés körülmények között. Ezot Erika ezután bátran ment háborús övezetbe ápolónőnek, beállt tesztpilótának, gyógyszerkísérletek önkéntes alanyának. Nem fenyegette sem betegség, sem idő előtti szörnyű halál.
Ezot Erika története is azt példázza, hogy jó karmával és megfelelő lelkiséggel minden baj elkerülhető. Legalábbis Ezot Erika és a hozzá hasonló kaliberű “elmék” ezt hirdetik…….
A Találkozás misztériuma
2009 december 21. | Szerző: akinincs
A következő idézet egy nagyszerű film felvezető gondolata, amely mintegy meg is magyarázza a cselekményt. A film címe “A vörös kör” (erről majd mindenképpen írni fogok még).
“A vörös kör rejtélyesnek tűnhet. Ramakrisna szerint egy ízben Buddha rajzolta volna a földre, jelezve, hogy a tévelygő emberek valamikor majd találkozni fognak egymással……….”
A találkozás fogalma az egyik legizgalmasabb kérdés: mit jelent találkozni, mikor találkozom valójában a másik emberrel…és miért…….?
Egy anekdota szerint Japán két legnagyobb kardforgató szamurája csupán egyszer találkozott egymással: egy úton bandukoltak egymással szemben, és felismerték a másikat. A pontosság kedvéért: ráismertek a másikra. Csupán tettek egymás felé egy üdvözlő gesztust, és mindketten folytatták útjukat. Azt gondolom, vannak ilyen találkozások, amikor bár két szót nem váltanak az emberek, rendkívül intenzív benyomást tesznek egymásra, és soha nem feledik el a másikat – nem kell egy irányban haladni ahhoz, hogy két életút örökre összekapcsolódjon.
A Találkozás misztériuma.
Búcsú
2009 december 21. | Szerző: akinincs
Mivel az ünnepekre való tekintettel nem tudom, hogyan leszek, hol leszek, mikor leszek, és ha leszek is, lesz-e témám, megragadnám az alkalmat, hogy kellemes ünnepeket kívánjak általában mindenkinek, de külön megemlékezve látható olvasóimról:
Boldog karácsonyt kívánok ABC sorrendben Bodzának, Csatangoloonak, Klárinak, Lének, P-nek!
Mivel alapvetően komolytalan vagyok, hozzám méltó karácsonyi dallal köszönök el:
És még egy kép a karácsonyi bevásárlásról, ahogy a nyulak csinálják:
Gondolatok a színházban II.
2009 december 18. | Szerző: akinincs
Színész és szerep: korábban mindig úgy gondoltam, hogy a megformált szerepek mindenképpen visszahatnak a színészre, és nem lehet következmények nélkül belebújni egy karakter bőrébe. Korábban azt gondoltam, hogy nem lehet jó alakítást nyújtani a megformálandó jellem és sors megértése nélkül, tehát a színészethez valamiféle bölcsesség, mély emberismeret szükségességét társítottam. Így gondoltam korábban, ám közben a színészinterjúk azzal szembesítettek, hogy sokszor semmivel több tudás és bölcsesség nincs a színész birtokában a köznapi emberhez képest, sőt, döbbenetes ostobaságokkal lehet találkozni a szerepből kilépő és elmélkedő ember esetén. Az egyetlen, ami többnyire kimutatható, egy nagyfokú érzékenység és impulzív alkat. Ma már tudom, hogy a szerep felépítése egyáltalán nem követeli meg a szerep megértését, már akkor is hiteles alakítás nyújtható, ha csupán a szerep érzelmi állapotait azonosítja és idézi fel magában a színész. A mágikus színjátszás számomra azt jelentené, hogy a színész mintegy megidézi az eljátszott karakter lelkét, és átváltozik. A köznapi színjátszás csupán szituációs játék, amelynek során a különböző jeleneteket nem köti össze semmi más, mint a színész személye……………
Színész és Sors: a színésznek van egy adott fizikuma, arca, kisugárzása, karaktere, és mindez együtt meghatározza, hogy milyen szerepeket játszhat el. Ha a rendező rosszul választana, akkor megbukna a mű, mert az emberek disszharmóniát éreznének a szerep és a színész között. A színészek között vannak, akik bármilyen szerepet eljátszhatnak, mert univerzális a karakterük, és vannak, akik csak meghatározott szerepkört alakíthatnak, olyannyira markáns jellegük van (karakterszínészek). A színjátszás tehát azt mutatja, hogy az ember megjelenése, kisugárzása, fizikuma magában rejti a lehetséges Sorsot, illetve azt, hogy mennyire sokféle életút közül választhat. Ha ezt a gondolatot továbbfűzzük, akkor az következik, hogy vannak univerzális emberek, akik számtalan Sors (életút) közül választhatnak (választhatnának), és vannak emberek, akiknek egy meghatározott Sors jutott, amiből képtelenek kilépni, vagyis igazából nincs választási lehetőségük. Az ember maga a Sors.
Gondolati játék: szeretteinket, ismerőseinket próbáljuk szerepekbe beleképzelni: milyen karaktert – király, szolga, strázsa, hóhér, pap, stb. -, és milyen sorsot játszhatnának el a megjelenésük alapján.
No díszlet: amikor az ember a sokadik darabot látja minimál díszlettel (asztal és szék, meg egy pohár víz), akkor gyanút fog, hogy már nem is divatról van szó, hanem költségtakarékosságról. Egyébként sem értem, hogy ha a művész önmegvalósít, saját értelmezést alakít ki, akkor miért vannak trendi megoldások, amelyek szinte követelményként visszaköszönnek minden rendezőnél.
A néző: sokaknál az igény, hogy nagy kérdésekkel szembesüljön, drámai élethelyzeteket lásson, amelyek gondolkodásra és válaszra késztetik, inkább a kirándulás kategóriájába tartozik. Soha nem értettem, hogyan lehet átsodródni az életen, és néha, kikapcsolódásképpen elmenni mondjuk színházba, ahol a lélek megborzong, az elme rácsodálkozik a világra, majd másnap visszamegy a szokott életbe, és igazából lerázza magáról az egészet, legfeljebb muníciónak használja baráti beszélgetésekhez. Számomra a “filozófia” (ha a szüntelen gondolkodást és keresést annak nevezzük) nem hobbi, nem kikapcsolódás, nem műveltség, hanem szükségszerű és kikerülhetetlen tevékenység……….
Miért rossz a jóknak?
2009 december 17. | Szerző: akinincs
– Nem éri meg jónak lenni!
– Nem-e?
– De nem ám! Kész ráfizetés: a boldogtalanság és szenvedés forrása. A jót rögtön kiszagolják, és testét paraziták lepik el, akik visszaélnek természetével, kifosztják, majd ha már nincsen semmije, akkor le is köpik, és magára hagyják!
– Ilyenek ezek? A paraziták?
– Azok, azok, vérszopók! De még ők hagyján! Hát hogyan rendezte be Isten a világot, ahol a rosszak gyarapodnak, a jót eltapossák, és mégis övék a babér, a pénz, az érvényesülés, a nő! Hát igazságos ez?
– Vérlázító! A világ így maga a cáfolat egy jókodó isten létére?
– Jó isten? Az nem lehet! Akkor nem hagyná, hogy így legyen.
– Hogy mennyire igazad van, elmondok egy történetet:
Isten először egy másik világot teremtett, amelyben a jó elnyerte jutalmát, a rossz pedig büntetését. Senki nem mert rosszat tenni, mert tudta, hogy rögtön lesújt rá az isteni büntetés, ellenben mindenki igyekezett minél jobbnak látszani, hogy haszonhoz jusson. Az emberek nem bankba tették a pénzüket, amúgy nem is voltak bankok, hanem azt mondták, hogy amit egy koldusnak adunk, azt Isten százszorosan fizeti vissza. Ezért az egyik népszerű befektetési forma az adományozás volt. Valakinek szüksége volt száz aranyra, akkor gyorsan elszaladt a főtérre, adott egy aranyat a koldusnak, és mire hazaért, az asztalán már ott ragyogott a száz arany. Az emberek egymást licitálták túl a segítőkészséggel, az adakozással, az ajándékozással. Ha valaki kilépett az utcára, akkor pillanatokon belül jótékonykodó, segítőkész emberek rohanták le, és megfogták a karját, nehogy elessen, vitték a táskáját, szüntelenül a hogyléte felől érdeklődtek, és lesték a kívánságát. A helyzet odáig fokozódott, hogy már senki nem mert kimozdulni otthonról, de ezzel csak azt érte el, hogy a szomszédok, ismerősök hada igyekezett aggodalomtól vezérelve megtudni, hogy tán nem beteg-e, mire van szüksége….. Szüntelenül zaklatták, rátörték az ajtót. Az emberek elkezdtek elbujdosni egymás elől, mert már megfojtotta őket a szüntelen szeretet és odafigyelés, amely egyetlen nyugodt percet nem hagyott nekik. Arról már nem is beszélve, hogy nem csak azok voltak jók, akik amúgy is jók voltak, hanem mindenki más is, ki számításból, ki félelemből, ki a többséghez való igazodásból. Hazug és fojtogató világ volt az, úgyhogy Isten végül özönvízzel pusztította el, és csupán egyetlen embert, a gonosz Urielt mentette meg, mert a végére már Istennek is elege lett a túláradó szeretetből és jóságból, és Urielben látta az egyetlen hiteles embert, ugyanis Uriel még a haszon kedvéért sem akart jó lenni…….
– Dehát ez nem az én álláspontomat igazolta! Még ilyet!
– Hát mit képzeltél, te kalmárlélek!? Hogy majd Isten a kedvedért kifizetődővé teszi a jóságot? Irigyeled a “rosszaktól” a vagyont, a sikert, a nőket? Hol a te jóságod, képmutató? Hasznot akarsz? Takarodj, vagy végigváglak!
– Mondtam én, hogy a jókat sújtja az élet! Most is hogy megjártam, csak mert panaszra nyitottam a számat!
Gondolatok a színházban
2009 december 17. | Szerző: akinincs
Interaktív színház: a színészek megszólítják a közönséget, bratyiznak vele, a széksorok között rohangálnak, és leszólítanak embereket, kikacsintanak a darabból, úgy tesznek, mintha a nézők is a darabhoz tartoznának……………..számomra nem ez a színház. Nézőként megkövetelem a távolságot a színészektől. Nézőként az a szerepem, hogy jelen legyek, de láthatatlanul, megszólíthatatlanul. Nem úgy látom az eseményeket, mint a tévében, hanem a közelség folytán a részese vagyok a szituációnak, ám misztikus módon, és nem közvetlenül, nem fizikailag. Az interaktív színház számomra közönséges. Arra gondolok, hogy a rendező, a színtársulat talán nem viseli el a cselekmény feszültségét, és kényszeresen megtöri azzal a folyamatot, hogy bohóckodik, félrekacsint, szinte azt mondja könyörgőn, hogy kérlek, ne vegyetek ám komolyan!……..Nem kell!
A rejtózködő drámaíró: sok darab esetén érzem úgy a mondanivaló tekintetében, hogy a szerző szerencsés, amiért a művészetet, az indirekt közlést választotta, mert ha egy esszében kellene megfogalmaznia a filozófiáját, akkor egyből lelepleződne, hogy bugyuta, infantilis, felszínes. Így azonban, hogy a sületlenségét szétteríti a cselekményben, sokszor csupán sugallva az álláspontját, igazából elrejtőzik a sokféle értelmezés lehetősége mögé, és egyidejűleg lehet zsenit sejteni benne, és kóklert.
A dráma helyszíne: lassan ráunhatnánk már a nyomortelepeken, elmegyógyintézetekben játszódó drámákra. Lassan elég lehetne már a kurvákból, a csövesekből, az elmebetegekből. Lassan már telítődhetnénk azzal, hogy folyton a pöcegödörben turkáljunk.
A dráma mint tükör: pokoli könnyű tükröt tartani egy társadalom elé. Középszerű tehetséggel már mindent és mindenkit le lehet leplezni, kifigurázni, esendőségét, pőreségét feltárni. A tehetség, a belső tartalom ahhoz kell, hogy ezen túllépve felmutassuk a pozitívumot is, ami segítheti a nézőt abban, hogy képes legyen elválasztani a jót a rossztól (legyen élménye, képe, fogalma a jóról). A drámának katarzissal, és nem lezáratlansággal és reménytelenséggel kell véget érnie. A happy end amúgy elmehet a fenébe: nem reményt, hanem hitet kell nyújtani.
Oda menjünk………
2009 december 15. | Szerző: akinincs
Nagy László: Táncbéli táncszók
I
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rámugatnak égiek és földiek
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennék majd, égetőn ha kellenék
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt
Szivárvánnyal írtam be a levegőt
Átváltozott gyászfekete szalagra
Hétrét kéne görnyedeznem alatta
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet
Majd meggyógyít, aki szívből megszeret
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Hadd mulatok, mikor sírnom illenék
II
Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék
Ne is akarj menedéket
Amíg benned zeng a lélek
Most rúgjon a sarkad szikrát
Égesd el a világ piszkát
Aki bírja, kipirosul
Még a csúf is kicsinosul
Forgasd ide, oda is
Lángoljon a szoknya is
Elköltözni csúnya volna
Deszka közé csomagolva
Mert mibennünk zeng a lélek
Minket illet ez az élet
III
Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban
Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig
Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig
IV
Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk
Hol a csókok nem csimbókok
Nem hálóznak be a pókok
Aki minket meggyaláz
Fárassza el azt a frász
Jó habosra hajtsa meg
Talonnak se tartsa meg
Aki minket meggyaláz
Gyötörje meg azt a láz
Pokol legyen lakhelye
Égjen el a tüdeje
V
Én is nyitok arany torkot
Mint a rigó, úgy rikoltok
Csapkodom a nyári zöldet
Átnyilalok eget, földet
Én is akit megtalálok
Pántolok rá aranypántot
Úgy szeretem, úgy szorítom
Én sohase szomorítom
Gézu gilisztája
2009 december 14. | Szerző: akinincs
Gézu nem volt átlagos srác – mindenki kissé lököttnek tartotta. A lányok mosolyogtak rajta, mert amúgy kedves volt, a fiúk pedig, mint a fiúk ilyen esetben, lenézték. A fiúknak és férfiaknak ugyanis ez jellemzője: lefele taposnak. Egy férfi ugyanis akkor érzi magát igazán férfinak, amikor valakit a férfiasság ideája nevében – szokásos még iskolai végzettség, vagyon, pozíció, erőnlét, ágyba vitt nők száma, stb. – lekezelhet, megbélyegezhet és nevetségessé tehet – ez pedig többnyire a gyengébb, az, aki kilóg a sorból.
Nem szabad azonban ezekre a fiúkra/férfiakra haragudni, ugyanis az igazán erős férfiak Gézut nem veszik észre – nincs arra szükségük, hogy a leggyengébben demonstrálják az erejüket. Akik a gézukat piszkálni szokták, az a férfinép közepe, alja, a sakálbanda, amelyik más pozitívumot nem tud felmutatni, nem erős, nem jóképű, nem okos, nem vagány, valamit azonban mégis tenni kell, hát ugratják a gézukat.
Gézu azonban jólelkű fiú, és ha kicisvel több esze lenne, bizonyára sajnálná azokat, akik őt így kezelik, amiért nincs bennük semmi különös, eredeti, nagy, és kénytelenek így építeni az önbizalmukat.
Történt hát egy napon, hogy Gézu ballagott haza a munkából, mikor is a főtéren egy gilisztára lett figyelmes, amint a sivár, és gilisztaléptékben végtelen betonfelületen araszolt. Gézu beleérző lény volt, és megsajnálta, bár nem tudhatta, hogy a giliszta nem képes átfogni a teret, a múltat és a jövőt, ezért kétségbe sem tud esni. A giliszta ugyanis megy, amíg meg nem döglik. Az ember az, aki folyton méricskéli, hogy mennyi van még hátra a célig, és ha túl soknak találja, akkor feladja. A giliszta nem képes erre, ezért csak araszol, araszol, nem reménykedik, és nem aggódik.
Tehát Gézu úgy érezte, hogy a giliszta reménytelen helyzetben van, és kétségbe esett. Átérezte, milyen lehet egy végtelen aszfalton a célbaérés reménye nélkül, utat tévesztve küzdeni (a giliszta persze Gézu beleérzéséről sem tudott semmit). Fogott hát egy pálcikát, mert a giliszta mégiscsak undorító, nyálkás állat, és átsegítette a legközelebbi füves területre. A pázsit szélén megállva lendített egyet, majd messzire hajította a gilisztát, aki a puha füvön landolt bukfencezve. A jelenetet a környéken lakó rigók nem tudták nem észrevenni, és a következő pillanatban már ott is termett kettő közülük, hogy versengve falják be a gilisztát, aki talán az egész történetből semmit sem észlelt, vagy ha mégis, biztosan ez volt életének legkülönösebb napja.
Így mentette hát meg Gézu a gilisztát a végelgyengüléstől.
Zeneajánló: Kukacos sláger – Gonna Make Sweet
Segítség? Elfogyott..
2009 december 13. | Szerző: akinincs
– Akkor holnap délután 3-kor?
– Mi van akkor?
– Hát, tudod, azt mondtad, segítesz.
– Már segítettem.
– Tudom, és köszönöm az eddigieket, de még a holnapot megígérted, és többet nem kérem, de most még egyszer, légyszi!
– Sajnos elfogyott.
– Mi fogyott el?
– A segítség.
– Hogy fogyhat el a segítség?
– Ugyanúgy, mint a pénz. A segítség is limitált mennyiségben áll rendelkezésre.
– Ilyet még nem is hallottam!
– Érdekes. Ha azt mondom valakinek, hogy nem tudok adni, mert nincs több pénzem, akkor megérti, és nem arénázik. Ha azt mondom, hogy a segítségem fogyott el, akkor csodálkozik. Hát tudd meg, hogy a nincsből nem lehet valaki önzetlen, nagyvonalú. Nincs, elapadt, elfogyott, elpárolgott.
– Legalább az ígéretedet tartsd be, kérlek! Szavatartó embernek ismerlek.
– Az is elfogyott.
– Mi fogyott el már megint?
– Ha belegondolnál, akkor rájöhetnél, hogy ugyanaz a lelki tőke, ami a segítség finanszírozásához szükséges, ugyanaz kell az ígéret megtartásához is. Ha a segítség elfogyott, akkor az ígéretbetartás is hiánycikk. Amikor megígértem, akkor komolyan is gondoltam, és akkor még bőven volt igéret is, és segítség is.
– Csak közben elfogyott?!
– Igen.
– Jó napot!
Csak úgy…….
2009 december 30. | Szerző: akinincs
A színjátszás történetét feldolgozó könyvet olvasok. A szerző a kőkorban kezdi, a barlangrajzoknál alapozza meg művét. Felemlít két barlangrajzot, amelyeken egy félig ember, félig állat szereplő látható – az ábrázolás célja, az ábrázolt esemény jellege utólag felderíthetetlen. Lehet, hogy rituális tánc, lehet, hogy a sámán testi-lelki átváltozása, lehet, hogy pusztán szórakoztatás. A szerző ezen elmélkedik, én pedig arra gondolok közben, hogy milyen érdekes – az ember az egyetlen, amelyik olykor nem akar ember lenni, hanem játékból, mágikus aktusból állattá változik, bizonyos irányzatokban pedig szent állatot választanak maguknak, illetve egy állattal azonosítják a lelküket……….Természetesnek vesszük, hogy a gyermekünk oroszlánnak, farkasnak képzeli magát, ám tudomásom szerint az oroszlánok és a farkasok csemetéi nem képzelik magukat őzeknek, madaraknak, vagy embereknek.
Nem vagyok különben jó olvasó. Néhány regényt, vagy történelmi művet leszámítva talán egyetlen könyvet nem tudtam módszeresen végigolvasni. Túl impulzív vagyok ahhoz, hogy alárendeljem magamat egy másik ember munkájának. Találkozom a gondolataival, a logikájával, és az máris elragadja a fantáziámat, máris fetárul egy világ, ahol vitatkozom vele, vagy elszaladok a gondolatával egy másik irányba. Azt hiszem, a könyvből a kommunikációt hiányolom, a beszélgetést. Nem tudok csak befogadó lenni. A befogadáshoz kell valamiféle nyugalom. A keresés, a konkrét kérdések megléte már eleve nyugtalanná teszi az embert – türelmetlenné. Másként viselkedik az, aki egy egész vallást meg akar ismerni, mert semmit nem tud róla, és másként az, aki egy konkrét teológiai kérdésre keresi a választ – egyre lapozza a könyvet, “ezt már tudom”, “ez nem fontos”, “ez nem érdekel”, “ez még mindig nem válasz”…………
Máskor azért nem tudom átrágni magamat az egész művön, mert abban a pillanatban, hogy ráérzek a logikájára, ráérzek arra, hogy a szerző már nem fog meglepni, mert az egész köny az összes történetével és példájával ugyanazt a logikát viszi végig, unalmassá válik.
A könyvek is olyanok, mint az emberek. Lehetnek szép kötésben, jó minőségű papírra nyomva, lehetnek vaskosak, súlyosak, bennük milliónyi betű, és fellengzős stílus- mondanivalójuk mégis legfeljebb egy oldal, vagy egy mondat.
Szeretem a távol-keletiek tömör stílusát. Nem ültek fel a terjedelmesség varázsának, talán megőrizték a tapintatot az írásművészetükben is – nem akarják agyonnyomni az olvasót. A tömörség valójában művészet, a nyugati emberben a tömörség miatti rövidség valamiért mégis lenézést gerjeszt: ha valaki nem ír ezer oldalakat, azt itt nem is lehet komolyan venni.
Vannak könyvek, amelyek áhitatot váltanak ki belőlem. Csodálattal vegyes áhítatot. A stílus és a tartalom ötvözete, a megnyilatkozó tudás fensőbbsége, amely magát adja el, és nem szorul ködösítésre, nagyotmondásra. Az áhítat azonban nem jelenti azt, hogy el is olvasom.
Azt hiszem, az olvasás aktusát nagyon egysíkúan fogjuk fel. Az olvasás alatt azt értjük, hogy az ember valamiféle nyitottsággal és érdeklődéssel elolvas egy könyvet, valamilyen szinten felfogja, megérti és feldolgozza. Számomra az olvasás sokkal inkább valamiféle találkozás a szerzővel, mely szerzőt itt és most a könyv jelképezi. Bár a szerző valójában nincs jelen, ez a találkozás mégis eleven – ezért nem olvasom el a könyvet, még ha áhítatot ébreszt is bennem.
A találkozás misztérium – lehetne ugyan róla írni, de valójában nem megérteni kell, nem beszélni róla, hanem megélni. Ha valóban találkozom a másik emberrel, akkor látom, magamba szívom a lényét, magammal viszem, és bennem fog élni, eleven lesz az emléke. Akikre nem emlékezünk, akik nem jönnek elő az emlékeinkben csak úgy, azokkal nem is találkoztunk. A találkozásban jelen kell lennie a rácsodálkozásnak, olykor a megrendülésnek is………….
A könyv, az olvasás számomra találkozás, még akkor is, ha ebben a találkozásban a szerzőről idealizált, vagy hamis kép alakul ki bennem – ez a találkozás valódiságából semmit nem von le, sőt! A barátaimat és a barátságaimat sem az minősíti, hogy ismerjük-e egymás teljes munkásságát, minden gondolatát, minden életrajzi adatát, vagy a másikban élő kép mennyire egzakt, tárgyszerű és tényszerű. Valakivel élő és lüktető kapcsolatot kialakítani (a tévedésekkel együtt is) sokkal mélyebb és több lehet, mint szakértőként megközelíteni ugyanazt az embert. A könyv a találkozás színtere. Olvasás közben dönthetünk és választhatunk, hogy mivé válik számunkra a szerző. Giordano Bruno, Kierkegaard, Nietzsche a barátom, pedig nem lennék képes előadást tartani, esszét írni a filozófiai munkásságukról, sőt, még az életükről sem igazán. De ez nem is számít. Megszólítottak, amikor őket olvastam. Lelki közösséget fedeztem fel, talán a sorsukban is láttam valamit……………
Olykor nem a végigolvasás a lényeg, hanem a lehetőség birtokbavétele. Férfiként, ha flörtölök, nem az a fontos, hogy végigvigyem a folyamatot, és szeretkezés legyen a vége. Néha (gyakran) a célbaérés sokkal kevesebb, mint megállni egy határon, tudatosítani, hogy itt és most bármi lehetséges, és ezzel a tudattal továbbmenni. A megvalósítás elrontaná a pillanat szépségét. Egy könyv végigolvasása elrontaná a könyvvel való találkozás élményét és intenzitását……………..
A könyv lényegét nem a tartalma határozza meg.
Oldal ajánlása emailben
X