Emlékezet
2010 január 9. | Szerző: akinincs
Mindannyian jártunk már úgy, hogy tetszett valaki, talán bele is szerettünk, ám csak szenvedés és elutasítás fakadt belőle. Mindannyian jártunk már úgy (is), hogy az élet felkínált egy vágyott lehetőséget, ám nem voltunk felkészülve rá, nem tudtuk megtartani, nem tudtunk élni vele – és az ebből fakadó kudarcélmény nyomta a lelkünket.
A szenvedés és fájdalom a jelenben átélve mindig úgy tűnik, hogy végtelen, nem lehet túlélni. Majd eltellik pár év, és már az is feledésbe merül, ami kiváltotta. A kudarcaim közül is már csak némelyikre emlékszem. Döbbenetes élmény, amikor valaki emlékeztet egy elfeledett epizódra, ennek nyomán felidéződik, hogy igen, mennyit küszködtem érte, vele, és mégis, teljesen kihullott az emlékezetemből. Már nem tettem volna bele az életrajzomba, pedig akkor roppant fontosnak hatott.
Sok év távlatából jövök rá, hogy már teljesen mindegy, annak idején “Évike” viszontszeretett-e, vagy sem. Volt-e kapcsolatunk, vagy sem. Az emlékezetben az események többsége már csak történet, amelyet el lehet mesélni, de csekély érzelmi reakciót idéz fel. Persze nem minden emlék ilyen – mégis tanulságos.
Amikor az emlékeket leltározom, és a mára kifejtett hatásukat próbálom felfejteni, akkor érdekes összefüggés sejlik fel. Az ember hajlamos a magánélet fontosságát hangsúlyozni, mégis, annak, hogy húszévesen életem nagy szerelme, “Évike” szakított velem, kevéssé fontos, mint az, hogy milyen iskolát végeztem, mihez értek, és mennyire.
“Évike” eltűnt az életemből, és képtelen vagyok elképzelni, hogy így mitől estem el. Közhelyeket lehetne csak mondani a közös boldogságról, a közös életről, a közös gyermekekről. Az a sors azonban, ami “Évike” mellett bontakozott volna ki, teljesen a homályban marad. Nem tudom, mit veszítettem azzal, hogy elveszítettem őt. Azt viszont pontosan fel tudom mérni, hogy amit nem tanultam meg, amit nem végeztem el, az milyen hatással van az életemre, hogyan szűkíti be a mozgásteremet.
Amikor a felnőttek azt mondják a kamasznak, hogy tanuljon, és nem a szerelem, hanem a tanulás alapozza meg az életét, akkor fájóan igazat mondanak. A tanulás, az iskola határozza meg, hogy az ember milyen világ polgára lesz élete szinte teljes szakaszában, és az a környezet, amelyben él és dolgozik, határozza meg a lehetőségeit – vagyis a magánéletét is.
Nem tudom, hogy mi a rosszabb, mi a nyomasztóbb – ha valaki a képességei alatti, vagy feletti életet él…………..bár azt hiszem, hogy ez is az embertől függ – hogyan éli meg..
Mégis, ami számomra itt és most a legfontosabb tanulság, hogy a fontosnak tűnő dolgoktól időben távolodva semlegesekké válnak………….
Gondolatok az öregségről
2010 január 8. | Szerző: akinincs
Mindig kedveltem azt a filmes megoldást, amikor a már öreg férfi visszatér dicsőséges ifjúkora városába, és minden sarkon megáll elmerengve, közben lágy, melankólikus zene szól, emlékképek villannak be, majd időutazás következik, és visszarepülünk a múltba.
Azt hiszem, hogy szimbolikusan ez különbözteti meg az öregséget a fiatalságtól. A fiatal a jelenben, és fokozottan a jövőben él, az öreg már sokkal inkább az emlékeiben – vagyis a múltban. Van ebben a folyamatos visszaemlékezésben valami szépség. Az ember már nem is annyira fájón emlékezik, már eltávolodott a múltjától annyira, hogy az ne legyen felkavaró. Valahogy egyben látja az egészet. Emlékezik, ám közben elmereng azon, hogy hová is vezetett az élete…………
Élni az életet
2010 január 5. | Szerző: akinincs
Van egy népszerű és elterjedt filozófia, mely szerint addig kell élni és kiélni az életet, amíg lehet, ezért gyakorta tanácsolják huszas éveik elején járó fiataloknak, hogy ne kössék le magukat, gyűjtsenek tapasztalatokat, próbálkozzanak. Ha “nem élnek”, később bánni fogják – hirdetik a filozófia apostolai.
Negyvenhez közeledve, és sokféle ember életútját látva ezt a filozófiát hazugnak tartom.
Egyfelől az ember életérzését a jelen határozza meg, és ha a jelen rossz, akkor semmilyen dicső és élvezettel teli múlt nem kompenzál. Másfelől azt látom, hogy bizonyos érési folyamat akkor is végbemegy, ha az ember végigtombolta a huszas éveit, és akkor is, ha szerzetesi életet élt. A “vér tombolása” nem aszerint csillapodik, hogy mennyire éltük ki vágyainkat. Az érési folyamat, a személyiségfejlődés nem attól függ, hogy “mennyit éltünk”, hanem attól, hogy az átélt dolgokat hogyan dolgozzuk fel, hogyan építjük be a személyiségünkbe.
Álságos kapcsolatok
2010 január 4. | Szerző: akinincs
Egyetlen valódi kapcsolatot ismerek, az összes többit hamisnak tartom.
A hamis kapcsolatok tárgyként, funkcionálisan használják a másik embert – csupán a valódi kapcsolatban válhatunk személlyé, lesz arcunk.
A valódi kapcsolatban, legyen szó barátságról, szerelemről, családi vagy egyéb érzelmi kötelékről, az egész ember fontos, és ez kölcsönös. A kölcsönösség hiányában a kapcsolat nem lehet valódi.
Az anya, aki gyermekében a teljesítményt látja, és dicsekvésre használja, minden alkalommal a társaság elé állítva, beszámolva a legutolsó sikeréről, a gyermekét tárgyként kezeli.
A férfi, aki dekoratív barátnőjével büszkén állít be, vele reprezentál, kedvesét valójában tárgyként használja, kiegészítő ruhadarabként, státusszimbólumként.
A férfi, aki feleségét pusztán anyának, szakácsnak, szexpartnernek, mosónőnek, érzelmi háttérnek tekinti, de az egész emberről nem akar tudomást venni, a valódi érdeklődésére, belső életére nem kíváncsi, és nem is engedi ezekből a szerepkörökből kitörni, az a férfi feleségét tárgyként használja.
A verseket író leány (lásd előző bejegyzés), aki műveit megmutatja udvarlójának, de nem kíváncsi valódi véleményére, pláne nem művének értékére, hanem egész lénye egyetlen kérdést sugall, nevezetesen, hogy “ugye jók?”, és nem hagy más válaszra lehetőséget az igenlésen túl, ama leány a másik embert tárgyként használja.
A feleség, aki barátnőjének folyton férjéről panaszkodik, mindenért őt állítva be hibásnak, de nem megérteni akarja kapcsolatának válságát, hanem szövetségeseket keres a férje ellen, csupán tárgyként használja környezetét.
A magánytól rettegő, és már gyermekre vágyó nő, aki férjet, társat keres, és valódi hit és elköteleződés nélkül a lehetőséget felkínáló férfi karjába omlik, a férfit csupán tárgyként kezeli, olyan tárgyként, ami megteremti számára a vágyott állapotot.
A fenti példákból talán felsejlik, hogy ha tárgyként kezelem a másikat, akkor funkciót adok neki, manipulálom, és egy előre megfogalmazott eredményt várok el tőle. Nem vagyok kíváncsi rá egészében, nem hagyom, hogy szabadon reagáljon, hanem kijelölöm számára a lehetséges mozgásteret. Amikor tárgyként kezelem a másik embert, akkor megfosztom személyétől, arcától, és beteszem egy skatulyába, és onnan nem is engedem ki, vagy ha ki akar törni az általam szabott keretből, akkor visszatuszkolom. Benső élete nem érdekel, ami nem illeszthető bele a világomba belőle, azt eltiprom és negligálom.
Természetesen kikerülhetetlen, hogy az emberek egy részét ilyen tárgyiasult kapcsolatba helyezzük bele, mint ahogy mi is tárgyiasulunk mások számára. A tragédia azonban ott kezdődik, hogy az a kevés és bensőségesnek szánt kapcsolat, amely az igazságon és a kölcsönösségen kellene hogy alapuljon, még az is gyakorta tárgyiasítja a szereplőket – gondolok itt a családra.
Nem mindenkiben él érzékenység arra, hogy őt tárgyként kezelik. Sokan örömmel mennek bele időlegesen, hogy kitöltsék a számukra felkínált szerepkört, mert így fontosnak érezhetik magukat, elismerésre tehetnek szert, vagy ezáltal érhetnek célba (lásd udvarlás). Nem vitatván, hogy valódi kapcsolatban is előfordulhat, hogy az ember időlegesen funkcionális eszközzé válik a másik életében (bár arra is kell érzékenységnek lennie, hogy ne tárgyiasítsam azt, akit szeretek, és ha mégis megteszem, észleljem), hosszú távon mégis azt mondom, hogy az olyan kapcsolat, amelynek alapja nem a kölcsönösség, nem a nyíltság, nem a másik személyének minél teljesebb figyelembe vétele, vagyis azon kapcsolatok, amelyek kezdettől a tárgyiasításra épülnek, csak kiüresedni tudnak, és sehova nem vezetnek.
A levezetéshez az is hozzátartozik, hogy személyek közötti valódi kapcsolat csak személyek között jöhet létre, márpedig könnyen felismerhető, hogy az emberek jelentős része személy előtti stádiumban, bebábozódva éli az életét. Nincs valódi érdeklődése, nincs valódi benső élete, nincs önálló léte, nincs akarata, nincs szuverén célja (az életstandardon kívül, amit mindenki más is akar – család, autó, lakás, jól fizető munka), egész élete sodródás és alvajárás. Erre az alapra nem lehet valódi kapcsolatot építeni, ezért arra a kérdésre, amit sokan feltesznek, hogy miért ment tönkre a házasságuk, miért nem tiszteli őket a gyerekük, nem lehet konkrét hibákat felsoroló választ adni. Az alapok hiányoznak, amikre építkezni lehet. A többi már csak válságtünet…………..
Gyilkos költészet
2010 január 4. | Szerző: akinincs
Kissé félszegen azt suttogta, hogy verseket ír, és ha kíváncsi vagyok, szívesen megmutatja. Mámorosan a mosolyától azonnal bólintottam. Nem csak udvariasság volt, hanem őszinte érdeklődés, végtére tudtam, hogy a vers a feltárulkozás igen erőteljes formája. Szerettem volna mélyebben megismerni.
Legnagyobb meglepetésemre azonnal kiemelt egy papírköteget a táskájából, és átnyújtotta. Nem gondoltam, hogy magánál hordja az írásait. Feszélyezett ugyan, hogy itt és most ráhangolódjak versekre, amikor a közelsége miatt amúgy is kábult oldottságban úsztam, de megráztam magam, és olvasni kezdtem. Már az elején láttam, hogy kiábrándító. A szöveg ritmusa megtörik, a rímek erőltetettek, és amúgy is azt hiszi, hogy a vers lényege a rímelés, ezért nem győzi túlzásba vinni. A versben megjelenő érzelmek csapongók, a képek látványosak és nagyotmondók. A mámorom pillanatokon belül elpárolgott, és kiábrándultsággal küzdöttem, de ekkor még erős volt az iránta érzett vágy, ezért hazudtam. Belekapaszkodtam a vers elfogadható részeibe, és csak azokról beszéltem, miközben széles és negédes mosoly uralta az arcomat, maszkot húzva valódi érzéseimre. A hazugság mosolya annyira erősen tudja magát a lelkembe égetni, hogy utána nem győzöm az emlékét is lemosni. A hazug mosoly bemocskol.
Nem kerestem többet. Nem tudtam megbocsátani, hogy hazugságra késztetett. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy nem ismerte fel, versei pocsék fércművek. Meggyűlöltem………
Kommentár
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan lehet haragudni a másikra a saját hazugságainkért. Első pillantásra felvethető, hogy miként beszélhetünk külső kényszerről akkor, amikor semmi és senki nem korlátoz bennünket az igazmondásban.
Valóban ennyire egyszerű lenne a helyzet?
Az első dolog, ami megállapítható, hogy a verseket nem azzal a szándékkal mutatták meg, hogy megkritizáljuk azokat, tárgyszerű véleményt mondjunk róluk. Az átadásban a feltárulkozás szándéka, és a kétely hiánya mutatkozik meg. A lányban nincs bizonytalanság. Azonosítja magát a végeredménnyel, azt jónak és kifejezőnek tartja. Azért mutatja meg, mert azt akarja, hogy ugyanazt éljük át, amit ő átél a saját alkotásával kapcsolatban. Vagyis ki van jelölve az olvasó szerepe.
A második szembeötlő dolog a tapintat kérdése. Egy ilyen szituációban is számtalan kérdés merülhet fel, amire az ember nem tud egyértelmű válaszokat adni hirtelenjébe. Maga a szituáció kényszeríti ki a hazugságot, mert a helyes döntés meghozatalához (vagyis hogyan mondjam el a véleményemet, elmondjam-e) olykor idő és átgondoltság kell, viszont reagálni gyakran azonnal szükséges. A kegyes hazugság, tehát a valódi vélemény elkendőzése, a belemenekülés az általánosságokba olykor nem érdektől vezérelt, hanem az időnyerést szolgálja.
Évekkel ezelőtt egy hasonló helyzet hatására megértettem, hogy a tapintatlanságot az követi el, aki kellő önkritika, önismeret hiányában olyan helyzetet teremt, amiben a másik csak bántó lehet. Valójában elutasítani valakit, lerombolni az önbizalmát, megbántani nem örömteli feladat. Ha valaki verseket ír, és nem ismeri fel, hogy azok rosszak, ha nem ismeri fel, hogy nem várhat többet tőle, mint az íróasztalfióknak szánt önkifejezési formát, akkor folyamatosan kellemetlen helyzetbe fogja hozni a környzetét – tehát ő a tapintatlan.
Nem csak az jár felelősséggel, hogy miként mondom el a véleményemet, hanem az is, hogy kinek mutatom meg a műveimet. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek, amikor a másik ember egész egyszerűen nem lehet őszinte. Az igazi őszinteségnek megvan a maga helye és ideje, kell hozzá egy olyan bizalmi viszony, amely elviseli a valóság kimondását is. Ha olyan kapcsolatokat terhelek meg azzal, hogy véleményt várok el, amelyekben még vagy már nem lehetséges az igazmondás, akkor tulajdonképpen hazugságra késztetem az embereket. Nem is beszélve arról, amikor valójában nem is az őszinte véleményükre és értékítéletükre vagyok kíváncsi, hanem azt várom el tőlük, hogy visszaigazolják az én álláspontomat. Ekkor már nem csupán hazugságra késztetem őket, hanem ki is használom a velük való kapcsolatomat.
A konkrét történethez (ami egyébként részben kitalált) hozzátartozik egy fontos kiegészítés. A vers megmutatása nem azért váltott ki csalódást, mert a vers formailag rossz, hanem mert tartalmilag is rossz, ez pedig jelen esetben csak azt jelentheti, hogy a versen keresztül a másik ember is megbukik. Az, hogy a vágyakozás mégis továbbviszi a cselekményt, természetes. A léleknek, szívnek is van tehetetlenségi ereje. Ha a találkozó a szimpátia, a tetszés alapján jön létre, akkor egy ilyen negatív élmény hatására még nem biztos az ember abban, hogy ezzel az egész történet léket kapott, vagy még fel lehet állni belőle. A végeredmény, az összegzés már csak utólag kristályosodik ki.
A lány hibázott, amiért egy ismerkedési szakaszban, önkritika és kétely nélkül mutogatta a verseit. A lány önnön minőségét (ízlését, műveltségét) tárta fel azzal, hogy miként viszonyult a saját verseihez, és mit várt el tőlem, olvasótól (valójában nem az igazságot, hanem visszaigazolást). A lány a verseivel megmutatta, hogy milyen érzései, lelkiállapotai vannak (amelyek jelen esetben éppen taszítanak). Tehát ha összességében nézem, akkor nem a versekről kellett volna véleményt mondanom, hanem róla.
Kérdés az, hogy kinek a felelőssége és kötelessége az őszinteség – az az őszinteség, amely az egész embert érinti. Más a feleslősségem, ha még akarok tőle valamit, ha kapcsolatot és jövőt építek, és más a kötelességem, ha az élmény hatására úgy döntök, hogy itt lezárom. Nem biztos, hogy korrekt egy végső búcsú keretében leszúrni a másik embert..
Az őszinteséget/hazugságot nem mindig választjuk. Olykor nincs is rá esélyünk, hogy válasszunk, és ezt a szituációt a másik ember teremti meg – mint most is.
A történet azonban valójában arról szól, hogy mégoly szimpatikus emberek is felvillanthatnak magukból olyan vonást, amellyel végleg elidegenítenek másokat. Meglehet, hogy másként is csinálhatta volna a lány, talán soha nem mutatta volna meg a verseit, de ő akkor is az a lány lett volna, aki ezeket a verseket írja, akinek ez és ilyen a lelki élete, és ennek valamilyen formában előbb-utóbb ki kellett volna ütköznie…..ilyen értelemben pedig nem is a vers formai silányságán van a hangsúly.
Eltörölt ünnepek földje
2010 január 3. | Szerző: akinincs
Élt egyszer egy nép, amelyik tudatosan lemondott az ünnepekről, a szerelemről, a színházról, a szabadidőről.
Nevezett nép bölcsei rájöttek, hogy az ember életének nagyrésze szürke, a hétköznapokon zajlik, és munkával tellik. Rájöttek, hogy a szenvedés forrása nem ezekből a tényekből fakad, hanem abból, hogy a pihenőnap, az ünnep, a játék, a kikapcsolódás, a szerelem, tehát minden, ami a köznapok világából kiragad, sóvárgást fakaszt. Az ember ugyanis szeretné az örömteli pillanatokat meghosszabbítani, ha pedig végetérnek, akkor ismétlésre vágyik, és hétköznapjait két ünnep, két találkozás közötti keserű időnek éli meg.
Tehát nem a hétköznapok, a munka világát kell megszüntetni, mert azt nem lehet, hanem mindent, ami ebből a világból kiragad, ami sóvárgást és vágyódást ébreszt, ami az álmodozást táplálja.
Ezért a bölcsek eltörölték a szerelmet, a szórakozást, az ünnepet, a szabadnapot. Minden luxustermék gyártását megszüntették, az egész gazdaság csupán a szükséges alapvető javak előállítását szolgálta. A nép pedig hozzászokva a végtelen hétköznapok világához, és elfeledve az örömet, a táncot, “boldog” egykedvűségben élte életét. Nem tört ki soha forradalom, sztrájk. A gazdagság, és mindenféle vagyon értelmét és értékét vesztette, a poétákat, filozófusokat, papokat pedig agyonverték.
Kinek írjunk?
2010 január 3. | Szerző: akinincs
Gyakorta elkövetjük azt a hibát, hogy írásműveinket a környezetünknek mutogatjuk – családnak, barátoknak, ismerősöknek.
Még ha remekül írunk is, ennél nagyobb hibát nem is lehet elkövetni. Ez már nem is hiba, hanem bűn, a mértéktelenség tapintatlansága. A közvetlen környezetünk ilyen-olyan okból amúgy sem őszinte, nem is lehet őszinte, és mivel nem önként vállalkozott, talán még a megítélésre is alkalmatlan.
A szövegnek meg kell találnia a saját olvasóját, ez pedig a legritkább esetben történik úgy, hogy rámutatunk valakire, és elolvastatjuk vele.
A másik probléma, hogy az írás valamilyen formában mégiscsak feltárulkozás. A közvetlen környezetünk valamelyest kialakította azokat a határokat, amelyek köztük és köztünk húzódnak. Nem mindenkit tölt el örömmel, ha többet és mélyebbet tud meg rólunk, mint amennyit hajlandó befogadni. Ezért elolvastatni vele az írásunkat már-már erószaktétel.
Legyünk hát tapintatosak, és családunk, barátaink elől titkoljuk, ha írunk!
Gondolatok az erőszakról
2010 január 3. | Szerző: akinincs
Az erőszak (a verekedésre-verésre utalok) általában döbbenetet vált ki, amely kétfelé sodorja a szemlélőit. Szeretnének másfelé nézni, ott sem lenni, ugyanakkor valami mégis vonzza őket, és bámulják.
Az erőszak megítélésében olyan mélységes “bölcsességek” segítenek minket, mint “nőket megütni gyávaság”, “az erőszak a gyengék fegyvere”. A közvélekedés nem is képes ennél mélyebb és találóbb elemzésre – annál is inkább, mert a többség, leszámítva a gyerekkort, talán egész életében mentes marad az erőszakos tettektől (legfeljebb a gyerekét veri, de az nem igazi spontán és ösztönös cselekvés).
Aki átél erőszakot tevőlegesen, vagyis nem passzívan, az új tapasztalattal gazdagodik, olyan tapasztalattal, amit az erőszak általános elutasítása miatt nem is oszthat meg senkivel. Meg kell a saját élményét hamisítania, hogy visszaigazolhassa a közvélemény elvárásait.
Az erőszak felszabadít. Az erőszak egy határvonal, amit ha átlép az ember, az egész világ megváltozik, és mélyebb önismeretre tesz szert (feltéve, ha nem ijed meg az élménytől, amely szembeállítja környezetének kispolgári képmutatásával).
Az erőszakot nem azért ítéljük el elsősorban, mert végtelenül humánussá váltunk, hanem mert behódoltunk a racionalizmusnak, az értelem kultuszának, és hát az erőszak sokkal inkább az ösztönvilághoz kötődik. Képmutatás, hogy megvetjük az erőszakot, mert az “állati”, miközben a szexet dicsőítjük, holott ugyanúgy az ösztönvilág része.
Amikor az ember erőszakot követ el, akkor megkönnyebbül. Nem azért, mert kiadta a feszültséget, ami felhalmozódott benne, hanem mert átélhetett valami mély, igazi dolgot, amit a civilizációs máz és handabanda eltakart.
A civilizált ember annyira rabjává vált a “viselkedésnek”, hogy csak nagyon ritkán tapasztalja meg az igazi, mélyről jövő, nem kontrollált cselekvés szabadságát. Azt, amikor énjét elveszíti, és átadja magát valami mélyebbnek, de úgy, hogy nem rabja, hanem végrehajtója.
Az erőszak nem a gyengék fegyvere, hanem gyakorta az utolsó lépés, hogy a másik önmaga köré, és elénk húzott falát áttörjük, hogy a saját létünkért kiálljunk. Ameddig van párbeszéd, amíg a felek méltósága és szuverenitása érintetlen, addig semmiféle erőszak nem pattanhat ki. Az erőszak ezért nem egyértelműen a kezdeményezőjéről árulkodik, hanem az elszenvedőjéről.
Ha az erőszak ilyesféle kommunikációs lépés, akkor már nem számít, hogy a másik nő vagy férfi, kisebb, nagyobb, erősebb, gyengébb. Az ember egész testét átjárja annak dühe, hogy itt és most kétségbe vonták a létét, az igazságát, az emberségét. Már nem számít, hogy verik vagy ver, mert az erőszakban vissza akarja kapni az arcát.
A neurotikus lélek semmi más, mint a folyton kontrollált élet, a bűntudat és az elfojtás keveréke. Ezen keretek között hiába is várják a nők az igazi férfit. Az igazi férfi ebben a civilizációban nem is valósulhat meg – a büszke, erős, magahívő és nyílt férfi olyan társadalmak sajátja, ahol a behódolás, a képmutatás bűn, és elvárják, hogy a férfi kiálljon magáért.
Elengedni a pillanatot
2010 január 9. | Szerző: akinincs
El kell engedni a kényszereket, az elhatározásokat. Meg kell tanulni, hogy az igazi öröm inkább fakad a spontán cselekvésből, mint a kötelességszerű ragaszkodásból korábbi elképzeléseinkhez.
Ha megmozdul az emberben valami késztetés, kíváncsiság, érdeklődés, tenni akarás, akkor rögtön cselekedni kell, de ha nem talál kellő visszhangra, akkor rögtön tovább kell lépni. Abban a pillanatban, hogy megbicsaklik a belső feltétlen és őszinte öröm és törekvés, amely életet adna az ötlet megvalósításának, le kell zárni.
Nincs nagyobb élmény, mint amikor a belső szándékunk kedvező körülményekkel találkozva szinte magától, akadálytalanul bomlik ki. Amiért harcolni kell, és itt a kellen van a hangsúly (vagyis azon, amikor az ember magát hajszolja és sarkallja kitartásra egy jövőbeni cél érdekében), az másfajta örömet okozhat, de sohasem igazi. Valójában csak az a miénk, amit ajándékba kapunk. Amit megszerzünk, kiharcolunk, azt csak birtokoljuk – és ezért bármikor elveszíthetjük……………..
Oldal ajánlása emailben
X