Egyedülálló vagyok?
2010 február 19. | Szerző: akinincs
Most hallottam nyilatkozni Nagy Bandó Andrást. Lelkendezve részletezte, hogy minden ember egyetlen, páratlan, megismételhetetlen. Előzmény és utózmány nélküli. Nincs két egyforma ember. Nem csak fizikailag, de gondolkodásban, érzületben sem. Pedig a nagy számok törvénye alapján lenni kellene ismétlődésnek. De nincsen.
Ez a filozófia, amely minden embert egyedinek tart, és ezt értékként kezeli, mindig taszított. Egyszerűen nem lehet érték az, amit a születésemmel, a hozzájárulásom, a hozzáadott munkám nélkül kapok. Ami alanyi jogon jár. Egyébként is, vagy nem érzem evidensnek, hogy minden ember különbözik, vagy nem tartom lényeges kérdésnek. Nem tudok tőle lelkesedni, nem tudok belőle fontos következtetést levonni. Mármint ha igaz.
A különbözés másoktól csak akkor érték, ha egy vállalt út eredménye, és közben olyanok is vannak, akik ha nem is maradéktalanul hasonlítanak egymásra, de lényegében egyformák, jellegtelenek, szürkék. Az egyéniség csak a tömeggel, az uniformitással szembeállítva nyeri el ragyogását – ha azonban mindenki egyéniség, akkor lényegében nem történt semmi. A különbséget-különbözőséget-egyediséget csak az egyéniségben tudom értéknek látni. Különben az egész semmi több, mint kavicsok milliói a parton – ugyanaz mind, mégsem egyformák (más az alakjuk). Ettől azonban még kavics mind.
Nagy Bandó humanizmusában mindig éreztem valamiféle gyermeki naivitást.
A szuverén ember
2010 február 19. | Szerző: akinincs
Felnőtt több nemzedék, amely a vallásról (is?) csupán annyit tud, amennyi a média és a politika révén átszivárog.
A filmekben a pap rendszerint gonosz, öreg, arrogáns, bibircsókja van, csúnya, türelmetlen, fanatikus. Gyakran inkvizítor, aki maga is tudja, hogy hazudik, ám a hatalom logikája alapján elítéli a szegény szabadgonolkodó hőst. Általában bujálkodik, korrupt, a hatalmasok kiszolgálója.
Ha a filmekben a pap esetleg mégis pozitív figura, akkor legfeljebb Assisi Szent Ferenc lehet, vagy hozzá hasonló jótét lélek, aki még az Egyházzal is szembekerül, és alakjába bele lehet vetíteni valamiféle liberális szabadságszemléletet.
Szóval felnőtt több generáció, akiben felszínes információk alapján van egyfajta elutasítás a papokkal szemben. Ehhez társul még egy szélsőségesen individuális hajlam, amely a hierarchiát, a tekintélyt élből utálja. Ennek az embertípusnak a beállítódását erősen meghatározza mindaz az információ, világnézet, amely a médiában megjelenik, megjelenítődik- mindebben pedig sok az egyoldalúság, a manipuláció, a rosszhiszeműség, a felvilágosult gőg (a tudomány szembeállítása a vallással).
Alapvetően nem kárhoztatok senkit azért, mert tudatlan bizonyos kérdésekben. Farízeus lennék, ha ezt tenném, mert én is tudatlan vagyok – a tudatlanság egyébként is csupán állapot, amin változtatni lehet. Ami viszont kétségtelenül türelmetlenné tesz, az a szuverén vélemény hiánya. Egyszerűen nem veszik észre emberek, és nem is tartják ellentmondásnak, hogy véleményük, gondolatuk bizonyos kérdésekben semmiféle szuverén értékkel nem bír, mert csupán szajkózzák, visszamondják azokat az érveket, gondolatokat, amelyeket a külvilág, a modern világ sugall nekik. Véleményük nem saját munka, utánajárás révén kiérlelt szuverén ítélet, hanem visszfény csupán – mindezek mellett és mindezek ellenére áthatja őket annak a tudata, hogy ők szuverén egyének. Ezt nem bírom elviselni.
Bunkók tengere
2010 február 17. | Szerző: akinincs
A múltkor Bakáts Tibor “Gésa” (egykori Settenkedő) panaszkodott az antiszociális honpolgárokra, felemlítve, hogy ha egy osztrák kiszáll az autójából, akkor körülnéz, nehogy bosszússágot okozzon másoknak azzal, hogy rosszul parkolt le.
Nagyon-nagyon ritkán látok ilyet itthon. Ritkán látom, ahogy inkább idősebb sofőrök megnézik elől-hátul, hogyan parkoltak le, és olyan is előfordul, hogy visszaülnek még, majd korrigálják a pozíciójukat. A tipikus azonban a Nagy Magyar Bunkó, nemtől függetlenül. Leparkol lazán, az egyetlen szempont, amit ismer, hogy könnyedén ki tudjon állni – az összes többi le van sz…..a.
Járdán áll, majdnem a fal tövében? Belóg egy kapubejáróba a segge, orra? Két helyet is elfoglal, tovább szűkítve a sovány parkolási lehetőséget? Ezek számára nem szempontok. Akkor és ott csak ő van, a kocsija, meg az a cél, hogy leparkoljon. Természetesen azt is a célállomáshoz legközelebb. Ezért ha választania kell, hogy 15 méterrel többet gyalogoljon, vagy beálljon egy kapu elé, akkor a kapu elé áll, mert az közelebb van az üzlethez, ahová igyekszik.
Ugyanez a magyar bunkó a boltban olyan, mint a hülyegyerek. Megy, mendegél, szája félig tátva – éppencsak a nyála nem csorog a szája szegletéből. Nem csoda, hiszen annyi színes dolog van a polcokon. Hirtelen meglát valamit. Bevásárlókocsiját keresztbe fordítva az út közepén hagyja, és megbabonázva bóklászik a polcok között. A többiek kerülgetik az otthagyott járművet. Nem számít. Ha végzett a vásárlással, fizet, majd kipakol a kocsiból. Egyetlen dolog korlátozza az önkifejezésben – az érmés bevásárlókocsi. Enélkül a bevásárlókocsit ott hagyja, ahol éppen van, esetleg még taszítva rajta egyet, hogy tényleg útban legyen másoknak. Nem kapja vissza a pénzét, ha nem tolja helyére. Olyan helyeken, ahol ez nincs, látszik a magyar bunkó hajlama. Bevásárlókocsik szerteszéthagyva. Talán csak két méter választja el attól, hogy sajátkezűleg tolja vissza a helyére, ám a magyar bunkó jelszava, “utánam az özönvíz”.
Nyilván ezért van, hogy a magyar bunkó nem tudja, hogy van hamutartó a kocsijában. Ablaka kissé lehúzva, úgy hamuzik ki a kocsiból. Miután végzett, a csikket lazán, elegánsan dobja ki az úttestre. A magyar bunkónak ugyanis van stílusa. Számtalan változatban megcsodáltam már a köztéri szemetelést, mert a közhittel ellentétben ezt is lehet elegánsan, egyéni módon elkövetni. Igaz, összességében az eredmény a fontos, de az, hogy a magyar bunkó stílussal szemetel, azt mutatja, hogy számára ez is az önkifejezés terepe. Szemetelve filozofál, kimutatja, hogy mi a viszonya a világhoz, a többi emberhez. A köztéri látványos köpés már kissé visszaszorult, ma már többnyire vidéki bácsikák és kamaszok használják, a szemetelés, főleg három lépésnyire a szemetestől, azonban kortól és nemtől független aktus.
Ha szenvedélyes lett az írás, nem csoda. Olykor, gyakran, kétnaponta biztos telítődöm a magyar bunkóval, akinek sokszor ráadásul ott díszeleg két példányban is a Nagy Magyarország matrica a kocsiján. Eleinte azt hittem, hogy ez a matrica valami felelősségvállalást is jelent azért a helyért, ahol él. Ma már tudom, hogy magyar bunkóéknál ez nem így van. A matrica csak a bunkó hőzöngésre való hajlam jelképe.
Sajnos a magyar bunkó van többségben. A nagy magyar bunkó legfontosabb tulajdonsága a buta önzésen túl a mérhetetlen önérzet. Egy szomszédom, aki régóta Németországban él (hol itt, hol ott), és az ottani kultúráltsághoz szokott, mára idegbeteggé lett a társasházban uralkodó viszonyok miatt. Egy alkalommal szólt a felette lakónak, mert az nem tett a virágok alá edényt, és így minden öntözés alkalmával a víz az ő teraszára folyt (nem csorgott, nem csöpögött, folyt). A reklamálás első következménye az arrogáns visszabeszélés volt, a következő az, hogy napokig a hamutartó tartalmát az ő teraszára öntötték. Csikkhegyek hevertek a földön. A nagy magyar bunkónak ugyanis semmit nem lehet megmondani, mert a módjától, tartalmától függetlenül a reklamáció a bunkót általában megalázza, és ő ezt nem tűri.
A bűntudat sajátja
2010 február 15. | Szerző: akinincs
Sokszor érzünk olyan múltbéli cselekedetünk felett bűntudatot, amelyet a másik fél már lehet, hogy jelentéktelen epizódként elfelejtett.
Olyan is van, hogy bár a sértett megbocsát, ezt nem tudjuk elfogadni, mert nem tudunk magunknak megbocsátani. A lelkiismeretünk, a bennünk élő önvád erősebb, mint annak a gesztusa, akit az egész történet sújtott.
Farkasok között
2010 február 12. | Szerző: akinincs
Egy régi kínai történetben a nemes nagyúr fájdalmas arccal téblából a folyóparton. Egy öreg halász ráismer, és megkérdezi, hogy mi dolga ezen a kietlen, elhagyatott vidéken. A nagyúr válaszában elpanaszolja, hogy manapság a nemességet, jóságot nem becsülik, és a gazemberek érvényesülnek – ő pedig látva a világ hanyatlását, önkéntes száműzetésbe vonult. A halász ezt hallva kineveti, és azt kérdi tőle, hogy ugyan milyen sorsra jutna a világ, ha minden igaz ember száműzné magát, továbbá megajándékozza az önsajnálkozó főurat egy népi bölcsességgel: “ha tiszta a víz, mosd benne a fejedet, ha zavaros, mosd a lábadat!”.
Egy másik, már japán történetben a régi barát ellen fegyvert ragadni kénytelen szamuráj nagyúr azon kesereg, hogy testvér és barát ellen kell harcolni. Tanácsadója azt válaszolja neki, hogy bizonnyal az a világ lenne jó, amelyben az összetartozás felbonthatatlan lenne, a hűség pedig megingathatatlan, azonban ez a káosz világa, ahol bizony a testvér támad a testvérre, a barát pedig árulóvá válhat – és nekünk ebben a világban kell helytállnunk.
Ezzel a két történettel szeretnék egy picit adózni annak a mindannyiunkat sújtó átoknak, hogy olykor farkassá kell válnunk, vagy elpusztulunk, és felfalnak minket azok, akiket nem korlátoz erkölcsi, szellemi megfontolás. A történelem, és az emberi sors már csak arról szól, hogy a legjobb szándék sem érvényesülhet, ha valaki rögeszmésen ragaszkodik az erkölcsös, tiszta eszközökhöz – mert menthetetlenül kisiklatják az ordasok. Nem azt mondom, hogy a cél szentesíti az eszközt, mert ez felmentést adna minden alól. Inkább azt mondom, hogy a cél akarása érdekében olykor fel kell áldoznunk a lelkünk jobbik felét. A helyes út választása nem öncélú, nem lehet öncélú. Azzal, hogy helyes döntést hozunk, hogy a világot a jó irányba formáljuk, mások sorsát is befolyásolhatjuk. Aki lemond a helyes célról csak azért, mert be kell sározódnia, az végső soron önző, aki nem képes a saját lelkéről lemondani mások érdekében (ugyanakkor ez egy feloldhatatlan dilemma is: mi az a pont, ahol már önmagunkat kell választanunk a többiek ellenében), és képtelen felmérni, hogy milyen törvények igazgatják azt a világot, amelybe születése kényszerítette……….
Gondolatok a színházban
2010 február 8. | Szerző: akinincs
Talán mert nem köt le igazán a darab, talán mert soha nem növöm ki a kisemberi mentalitásomat, a statisztákat fürkészem. Ott állnak várakozón, kissé fásult arccal. A statiszta a díszlet, a néző és a színész keveréke. Szerepe csekély, ezért inkább néző, mint színész, legfeljebb a színpadról követi az eseményeket, várva arra a pillanatra, amikor jelentéktelen és rövid hozzájárulást kell tennie a cselekményhez. Neki, a színésszel ellentétben, nem adatik meg a játékban való feloldódás. Bár van színészi vonása, mégis, inkább a díszlet része. Élő díszlet, háttér.
Statiszta mindig sok van. Nem csak a darabban, hanem az élet minden területén. A statiszta fontos, de nem személyében, hanem létében, ezért a statiszta könnyedén lecserélhető, ellentétben a főszereplővel.
A drámairodalmat nem ismerem, de a filmművészetben volt rá kísérlet, hogy aki az előző jelenetben mellékszereplőként jelent meg, a következőben már főhőssé váljon, és a korábbi főhőst ne kövesse tovább a kamera. Ennek a lépésnek volt egy olyan üzenete, hogy voltaképpen mindenki egyidejűleg főszereplő és statiszta. Statiszta mások életében, és főszereplő a sajátjában.
Nézem a statisztákat, és egyre inkább őket látom érdekesnek, míg megfeledkezem a főszereplőről. A kispolgár, a kisember erről a mentalitásról egészen biztosan felismerhető. Az igazi urak soha nem foglalkoznak az ajtónállókkal, soha nem tesznek segítő gesztust a pincérnek, mert ők mindig bizonyos dolgok felett állnak – ezért tudják használni a világot, ezért előkelőek, ezért van eleganciájuk. Mindig megmaradok proletárnak, kispolgárnak.
Újabban csodálkozva veszem észre, hogy miközben kamaszkorban szépnek és varázslatosnak láttam a színésznőket, mai szemmel nézve őket már nem tudom nem észrevenni, hogy mindegyiküket körülöleli valamiféle negatív aura. Nem tudom pontosan megragadni ennek lényegét – talán valamiféle elhasználódásnak lehetne nevezni, amely nem annyira fizikai, mint inkább lelki, szellemi (erkölcsi?). Már semmi sem áll távolabb tőlem, mint a színésznői lét bűvkörébe kerülni – egyébként is rég tudom, hogy az előadóművészetnek van egy sajátos vonása, ami megtéveszti az embert (a nézőt). Az előadás, a színpad olyan koncentráltságot, intenzitást ad a személynek, amely a színpad előtt és után már nincsen sehol. Az előadás eksztatikus állapot, amely kiragadja a személyt önmagából is.
Átsuhan az agyamon, hogy nem megyek többet színházba. Folyamatosan olyan problémákat (és olyan módon) állítanak középpontba, amelyek vagy taszítanak, vagy meg sem érintenek.
Különös nézni egy darabot, amely nem ragad magával – sem az előadás, sem a téma kiválasztása és feldolgozása. Ilyenkor a szerzőre és a rendezőre gondolok. Ők fontosnak érezték a témát, és abban a hiszemben nyúltak hozzá, hogy közös problémát ragadnak meg. A probléma valóságosságában nem kételkedtek. Közben ott ülök a nézőtéren, és nem vitatkozom velük (tehát nem másként gondolom), hanem az egész kérdést valótlannak érzem. Igazából ezen a ponton bukik meg minden. Egy darab lehet megvilágosító, magával ragadó, vagy botrányt keltő. Azzal, hogy hatást gyakorol, válaszra készteti a nézőt, továbbgondolásra, már elérte a célját. Abban a nézőben, akiben nem kelt hatást, legfeljebb viszolygást, abban a nézőben az egész darab az elejétől a végéig megbukott.
Mindig különös élmény, hogy ami valakinek (vagy éppen sokaknak) igazi dráma, igazi probléma, igazi kérdés, az másnak valótlan, érdektelen, súlytalan. Ez számomra nem valamiféle relativizmus alapvetése, hanem annak a kérdésnek és hitnek a kezdete, amely a valóságosság körére irányul: “mi valóságos az életben, a világban, és mi az illúzió, a látszat?”. Nincs rosszabb, mint álproblémákkal viaskodni.
Egy indiai tanmesében a sötétedéskor az erdőben nyughelyet kereső vándor egy kígyót vesz észre a félhomályban, ezért reggelig moccanni sem mer, hanem meredten nézi a hüllőt. Amikor felkel a nap, csak akkor látja meg, hogy amit kígyónak nézett, az csupán egy kötéldarab. Mennyi elfecsérelt élet zárul le úgy, hogy az ember még arra sem jön rá, hogy évtizedekig egy kötéldarabot bámult jeges félelemben.
Közérdekű közlemény
2010 február 5. | Szerző: akinincs
Most, hogy a technikai akadályokat legyőztem, újfent itt vagyok. Mihelyst a problémamegoldó képességem feletti örömmámorom elmúlik, talán még témát is találok, amit megírhatok. Az érdekes az, hogy a kényszerű távollétem alatt még gondolatom sem volt…………lehet, hogy így maradok???………..
Mélyen meghatott, hogy ilyen sokan aggódtak. Köszönöm mindegyiküknek. :))
Addig zeneajánló:
Stréber szeretet
2010 január 12. | Szerző: akinincs
Gyakran tapasztalom a családomban (is), hogy szeretetből megkérdezik az embertől, mi a kívánsága. Ne gondoljunk valami bonyolult dologra, legyen mondjuk csak az étkezés! Amikor azonban megfogalmazza a kívánságát, akkor már az első pillanatban csalódottság érezhető a másik oldalon, mert a szeretet adni akar, a saját fogalmai szerinti jót akarja adni, és egyszerűen nem hiszi el, hogy olykor a kevés is elég. Csalódott, mert úgy érzi, hogy ha nem csinálhat valami cifra, bonyolult, egzotikus ételt, akkor már nem is fogalmazódik meg az ételben megtestesülő szeretet. Ilyenkor szokott az lenni, hogy végül amikor elérkezik a pillanat, és az ember beállít kiéhezve és beprogramozva arra, hogy most majd teljesül a vágya, végre azt kapja, amit szeretne, akkor ott gőzölög az asztalon valami egészen más, és az is nyolc fogásba öltöztetve. Még ha finom is, alig tudja elfedni a csalódottságot, amiért ha már megkérdezték, megígérték, mégsem teljesítették a kívánságát. A szeretet olykor azt hiszi, ő jobban tudja, mi kell a másiknak, még akár a kifejezett kívánsága ellenére is…………és mivel mindez szeretetből van, még őszinte sem lehet az ember, mert azzal megbántja, visszautasítja a gesztust…………..
Az elengedés művészete
2010 január 9. | Szerző: akinincs
Élt egyszer egy ember, aki megtanulta – mert állandóan ezt duruzsolták a fülébe ködös lelkű nők -, hogy a szeretet képes elengedni a másikat. Emberünk – bár eme nők sem tudták életükben ezt a tanítást megvalósítani, csak szónokoltak róla -, elhitte ezt a magasztos bölcsességet, és mindent eszerint csinált – ha az, akit szeretett, menni akart, elengedte első szóra, és még segített is neki csomagolni (ezért senki nem érezte úgy, hogy igazán szeretné őt, mert a szeretet ragaszkodás is).
Egyszer kapott egy pompás vadlovat ajándékba. Szilaj, fényes szőrű, fenséges paripa volt a maga vad zabolátlanságával, ám szüntelen kitörni akart a karámból, ami természetes volt, hiszen sem érdek, sem érzelem nem kötötte a helyhez, és az emberekhez.
Hősünk egyből beleszeretett a lóba, ám rögtön eszébe is villant, hogy akit szeretünk, azt el kell engednünk. Ezért látva, hogy a ló menni akar, tüstént elengedte, mert azt, hogy betörje, erőszaknak tartotta.
Hősünk így megfosztotta magát és a lovat egy olyan kapcsolattól, amely vad és kitartó egymásnak feszülés után válhat teljessé és elválaszthatatlanná – ami után már a ló hűségből marad, és maradni akar. Erről azonban a ködös lelkű nők nem tanítottak neki semmit. Nem is taníthattak, mert ilyen mélyen soha nem láttak semmit az életben………..ezért volt ködös a lelkük………..
A dolgok értéke
2010 február 19. | Szerző: akinincs
A parton millió kavics hever, melyek formailag lehet, hogy mind különböznek, és így egyedinek tekinthetőek, mégsem akad senki, aki a kavicsot értéknek tartja. Sok van belőle, könnyen pótolható. A különbözőségük a sokaságuk révén értéktelenné válik, ráadásul a lényegen, hogy mind kavics, és így lényegében egyforma, nem változtat. Amiből sok van, az mindig értéktelen. Ha a különbözőségből van sok, ha az az általános, akkor a különbözőség lesz értéktelenné.
Azt láthatjuk az érték világában, hogy a nemesfém, a drágakő ritkasága révén értékes. A kavicsnál sokkal értékesebb. Mégis, abban a formában, ahogy a természetben előfordul, két aranyrögöt, két darab gyémántot legfeljebb a tisztasága különböztethetne meg egymástól, ám párjukhoz képest nem rendelkeznek többlettel, ezért ugyanazon az áron lehet őket értékesíteni.
A gyémántnak, az aranynak a kavicshoz képest megmunkálhatósága révén nagyobb a potenciálja. Szélesebb skálán adható hozzájuk plusz érték. Egy anyag jellegénél fogva hordoz magában lehetőséget.Ugyanaz az aranyrög alkalmas egy átlagos gyűrű, nyakék elkészítésére, ám ugyanúgy lehet belőle művészi dísztárgy, amely, bár ugyanolyan tisztaságú, ugyanolyan súlyú aranyból készült, a sokszorosát érheti az ékszernek (ugyanaz, és teljesen más).
Akármerre fordulunk tehát, azt láthatjuk, hogy a különbözőség önmagában nem érték, ahhoz, hogy igazi értékké váljon, kell valami hozzáadott szellemi munka, formálás, jelentés. Ezért változatlanul azt mondom, hogy pusztán a fizikai, lelki különbözőség, pusztán az, hogy nincs két egyforma ember, nem érték, csak adottság (lehetőség?).
Oldal ajánlása emailben
X