Túlvilági kalauz
2010 március 4. | Szerző: akinincs
Amikor a lélek átkerül a túlvilágra, akkor a kezdeti nyugalmat és oldottságot a rettenet követi (eddig a klinikai halált átélők természetszerűleg nem szoktak eljutni). Ez a rettenet nem külső erő képében jelentkezik, nem valamilyen démon, ördög, látomás, hanem belső felismerés. Az élet lefoszlik a lélekről, ott áll mezítelenül, és mindaz, ami valakivé tette, ami szilárd fogódzót jelentett az életében, egyszeriben semmivé válik.
Azt hitte (vagy legalábbis remélte) a haláláig, hogy a tetteinek, gondolatainak jelentősége van. Hogy a jóért jutalom, a rosszért büntetés jár. Most pedig ott áll, és világossá válik előtte, hogy az élete mindössze álom és káprázat volt, a tettei pedig semmivé váltak, miként minden, amit az élete során megalkotott. Ott áll csupaszon, a maga valóságában, és kezdenie kellene valamit, lépnie kellene egyet előre, ahol várja valami igazi, a valóság, valami más, ahol egyszerre van és nincs. Ám a lélek megretten, mert hiányoznak neki a kapaszkodók, hogy neme van, adottságai, kapcsolatai, tulajdona, életútja. Megretten, és visszamenekül az újjászületésbe, az életbe. Hogy újra valaki lehessen.
Ha ugyanis belépne a fénybe, akkor feladná magát, legalábbis úgy érzi, és ezt akarja a legkevésbé…..megijed, hogy elveszítheti magát. Ez a félelme annyira erős, hogy képtelen észrevenni annak a valóságnak a természetét és kisugárzását, amely addigi életének minőségétől és mélységétől függetlenül feltárul előtte. Mindenki előtt feltárul.
Annak, akit illet
2010 március 3. | Szerző: akinincs
I. rész
A férj zaklatottan állít haza, cipőit a sarokba rúgja, a táskáját pedig türelmetlenül az asztalra csapja. Közben felesége rendíthetetlen nyugalommal tesz-vesz a szobában, mintha észre sem vette volna az iménti jelenetet. A férj meglepetten várakozik, hátha megkérdik tőle, mi baja. Vár, de semmi nem történik, sőt, az asszony elkezd halkan dudorászni. Férj leküzdve értetlenségét belekezdene a mondandójába, ám az asszony az első szóra leállítja:
– Ne is folytasd, kérlek! Gondolom, megint munkahelyi konfliktus a főnököddel, mint a múltkor.
– Egyszerűen kapcarongyként kezel……..
– Most hagyd abba! Ez a te verziód. Kíváncsi lennék, hogy ő mit mondana.
– Dehát te az én feleségem vagy!?
– Ez aljas megjegyzés volt. Te azt várod tőlem, hogy elfogult legyek az irányodban? Csak úgy alkothatnék ítéletet, ha mindkét felet meghallgatnám. Ha majd elhozod a főnöködet, és megadod neki a védekezés jogát, akkor lesz korrekt ez a megbeszélés. Addig azonban nem vagyok hajlnandó belemenni, hogy engem támaszként használj a mindennapi életedben!
– Dehát nem arról szól a házasság, hogy támaszkodhatunk egymásra?
– Drágám! Ha hagynám, hogy te itt előadd a szubjektív sérelmeidet, amelyek vagy úgy történtek, vagy nem, akkor elvesztegetném az időmet, amelyet hasznosan is eltölthetnék. Gondolj bele: tanulhatnék nyelveket, művelődhetnék. Ehelyett a piszlicsáré gondjaidat kell hallgatnom. Ráadásul a kínjaim nem érnek véget a beszélgetéssel, hiszen én empatikus lényként cipelem tovább a problémáidat. Ne legyél önző! Rosszat akarsz nekem?
– Bocsáss meg, hogy ki akartalak használni!
– Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! Felháborít a viselkedésed! Nem is gondolsz bele, hogy miközben a főnöködre panaszkodsz, lejáratsz előttem egy másik embert, akivel ki tudja, talán még barátok is lehetnénk, ha te nem mószerolnád be. Ha majd egyszer netán elválunk, talán még a férjem is lehetne. Meg akarod fúrni a jövőbeni kapcsolataimat is? Milyen jellemtelen emberhez mentem feleségül?!
– Ígérem, soha többet nem mesélek a konfliktusaimról. Belátom, nem voltam tekintettel rád.
II. rész
Feleség arra riad az éjszaka közepén, hogy férje álmatlanul hánykolódik, és teljesen le van izzadva.
– Mi bajod, szívem? Már hetek óta látom, hogy nő benned a feszültség.
– Nem bírom tovább. Nem lehet hazugságban élni. Azt hittem, lehet, de nem.
– Hazugság? Én bíztam benned, mindig azt hittem, hogy a kapcsolatunkat az őszinteség jellemzi.
– Én is, de megbotlottam három hete. Azt hittem, nincs jelentősége, hogy csak egy piti hazugság, hogy nem történt semmi, hogy majd az idő eltemeti. De nem. A lelkiismeretem élesztőként duzzadt az idő előrehaladtával, a hajam hullani kezdett, és úgy éreztem, ha továbbra is hazugságban élek, mindent elveszíthetek.
– Dehát mit tettél? Csak nem?!
– Teljesen mindegy, mit tettem, a kicsi és a nagy hazugság között semmi különbség. Rombolja a bizalmat, becsapja a másikat, miközben a lelkiismeret egyre csak vádaskodik. Nem tudom, meg fogsz-e bocsátani valaha is. Én nem tudok magamnak.
– Úristen! Mondd ki, mi nyomja a lelkedet! Ha mást nem, legalább megkönnyebbülsz. A többit majd meglátjuk.
– Szóval három hete, amikor azt az egzotikus levest főzted, én lelkendeztem, hogy milyen finom, pedig pocséknak találtam, túl volt fűszerezve, sós volt, és zavaros.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál. Ez egy kapcsolatban nagyon fontos. Remélem, többet nem fordul elő. Remélem, egy életre megtanultad, hogy a hazugság mennyire romboló tud lenni.
– Tartozom még egy vallomással.
– Szeretlek drágám! Ez az őszinteség éjszakája! Mondd hát!
– Tudod, amikor arra az estélyre mentünk, akkor megkérdezted, hogy nézel ki, és én büszkén azt mondtam, hogy gyönyörű vagy, és még csókot is nyomtam az orcádra. Nem volt igaz. A felsődet nagyon előnytelennek éreztem, és a frizurád nem is ment a ruhához.
– Szívem, soha nem volt ízlésed! Mit képzelsz? Hogy akármilyen sértést lenyelek? Menj te a jó büdös francba! Tuskó!
A dolgok természete
2010 március 2. | Szerző: akinincs
A következő idézet egy filmből származik, Akira Kurosawa “Az árnyéklovas” című alkotásából, amely természetesen a szamurájok korában játszódik. A jelenet értékéből semmit nem von le, hogy pusztán egy filmben történik, ha valóságosnak tudjuk elfogadni. Akár meg is történhetett.
A nagyúr a fogadótermében kesereg, mert éppen hódító hadjáratot folytat egyik riválisa ellen, ám szövetségesei a télre, és embereik fáradtságára hivatkozva félbehagyják a várostromot, és a győzelem kapujában eltávoznak. Nélkülük nem lehet folytatni a harcot, és a nagyúrnak is vissza kell vonulnia. Mindezt haragosan meséli el legfőbb és legöregebb tanácsadójának, megtoldva, hogy ezt az egészet a személyét érintő árulásként tudja értelmezni. A tanácsadó a következőket válaszolja:
“Hány éves vagy, uram? 53? Még mindig úgy beszélsz, mint egy ötéves gyermek. Az emberek összegyűlnek, szétszóródnak. Elmennek jobbra vagy balra érdekeiket követve. Ez nem meglepő. De erre téged ilyen állapotban talállak itt. Ilyen beszűkült látásmóddal ne is álmodj az uralkodásról! Menj vissza a tartományodba! Olyan vagy, mint egy hegyi majom. A hegyekben kellene mogyorót gyűjtögetned……….”
Egy más világot idéz, de ugyanebben a szellemben, G. B. Shaw “Caesar és Cleopatra” című darabjában az a jelenet, amikor bevádolják Caesar előtt Cleopatrát azzal, hogy kihasználja Caesart, és csak a saját hatalmát akarja növelni, és csak arra vár, hogy Caesar visszatérjen Rómába. Caesar a döbbenet legkisebb jelét sem mutatja, mire a vádló, aki kenetteljes, ünnepélyes és dühös, számonkéri Caesart, hogy “Téged nem háborít fel az árulás?”. Caesar azt feleli, hogy “ugyan mi dolgom nekem a felháborodással? Talán háborodjak fel, hogy a szél a hajamba túr, vagy megbotlom a küszöbön?”. Az esküdöző, ártatlanságát hangoztató Cleopatrának pedig azt mondja, hogy hiába esküdözik, mert a vád igaz, és mindez természetes is, fordított helyzetben ő is így gondolkodna………
A nagy vezetők sajátja, hogy nem álomvilágban élnek, viszont a mély emberismeretük nem cinizmust, hanem bölcsességet eredményez.
Az “éjszaka” istenei
2010 március 2. | Szerző: akinincs
Mély lélekismerettel rendelkező népek felismerték, hogy a világ nem pusztán fény és értelem, hanem sötétség és ösztön is. Azt is felismerték, hogy nem szembenálló dualizmusról van szó, hanem a két rész, az értelem és az ösztön egymással összefügg, és mindkettőnek szüksége van táplálékra, egyiket sem lehet megtagadni (történelmi tragédiák erednek abból, amikor az egyiket a másik rovására idealizálják).
Ez a tudásuk és felismerésük nem feltétlenül racionalizált formában öltött testet, nem az történt, mint manapság, hogy írtak róla egy pszichológiai és/vagy szociológiai tanulmányt, amit legfeljebb a szakközönség olvas el, hanem a tudást gyakorlattá, kultusszá, rítussá változtatták. Amikor bizonyos isteneknek adóztak, és például a szertartás keretében lerészegedtek, bikát áldoztak, és mindezt az éjszaka közepén, akkor átvitt értelemben az ösztönvilágnak áldoztak.
A rituális-jelképes cselekvés a racionalizált modern ember számára értelmetlennek tűnik. Pedig aki már ráírta valakinek a nevét egy papírlapra, majd azt elégette, az tudja, érzi, hogy a rituális-jelképes cselekvés is valódi cselekvés, amely még akkor is, ha nem jár valós eredménnyel a világban (akkor mágiáról beszélhetnénk), a cselekvő személyre visszahat.
Amikor a másik embert egy szertartás keretében jelképesen kivetjük a szívünkből, elvágjuk a hozzáfűződő szálakat, szimbolikusan elégetve a múltat, és mindezt megfelelő szöveggel kísérve, az csodákra képes. Nem csak annak van értelme és hatása, amit racionálisan meg tudunk magyarázni. A rituális cselekvés mélyebben hat, mint a megértés (amúgy is hatalmas tévedés azt gondolni, hogy az élet egésze a megértés körébe vonható).
Szeretnék hát mozgalmat indítani, hogy állítsuk vissza a rituális-jelképes cselekvés tekintélyét, és bizonyos időnként áldozzunk az “éjszaka” isteneinek, vagyis a saját alantas ösztöneinknek, hogy azok úgy elégülhessenek ki, hogy nem okoznak valódi kárt, és mégsincsenek megtagadva (jelentkezzen az, aki ezt az egészet értette! :))
A romantikus vadember
2010 február 27. | Szerző: akinincs
A “civilizáció” keretei között élő emberként hajlamosak vagyunk idealizálni a törzsi keretek között élőket, illetve a történelem előtti korok emberét. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak minket fertőzött meg a pénz, az arany, a rang, a pompa, és a “vadember” jelképezi számunkra a romlatlanságot, ártatlanságot. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az arany rontott meg minket (itt az aranyat szó szerint értjük), és arany nélkül paradicsomi állapotok uralkodnának. Ez az egész elgondolás sokkal inkább árulkodik a mi felfogásunkról, mint a valóságos “vademberekről”.
Két hibát követünk el, amikor ezekben hiszünk. Az egyik, hogy nem vesszük észre, nem kell ahhoz az aranynak léteznie, hogy a tulajdonlás révén az egyik ember többet, a másik kevesebbet birtokoljon, és ez irigységet, versenyt, konfliktust szüljön. A másik hiba, hogy azt feltételezzük a vadakról, hogy egész életük puszta praktikus gondolkodás, amelyben az “arany” haszontalan, hiszen nem lehet vele semmit kezdeni, nem jó vadászatra, nem jó evésre, és egyáltalán, semmire sem jó, “pusztán szépen csillog”.
Szerintem az igazi primitívség az, amikor a világot hasznos és haszontalan dologra osztjuk fel racionális megfontolásból, és értéktelennek vesszük a haszontalan dolgokat, vagyis azokat, amelyek feleslegesnek hatnak a mindennapi élethez. Csakhogy a vadember nem primitív, ezért szüksége van haszontalan dolgokra, amelyek értéket képviselnek a szemében (melyekről még az éhhalál szélén sem biztos, hogy lemond).
Az értékrangsor egyébként már a táplálkozással megjelenik. Vannak értékesebb csemegének számító gyümölcsök, amelyeket nehezebb megszerezni, ritkábbak, és kevesebb ideig teremnek. Ezek birtoklása vagyont jelenthet, hiszen nem egy-egy arányban lehet mondjuk húsra cserélni, hanem mennyiségéhez és súllyához képest jóval többre akár. Ez arra ösztönözheti a vadembert (a törzset), hogy szükségleteinél többet gyűjtsön csere céljából, a termőterületeket ellenőrizze, azok felett kizárólagos jogot szerezzen, és azt megvédje azokkal szemben, akik a haszon reményében meg akarják kaparintani.
Lám, még csak egy ritka és ízletes gyümölcsről beszélünk, de már megjelent az érték fogalma, a birtoklás, a kereskedelem, a háború, az érdek – arany pedig még sehol sincsen. Ebben az esetben a gyümölcs maga tölti be az arany szerepét. Aki birtokolja, az hatalommal bír – ugyanis aminek meghatározott értéke van, az nem csupán egy másik árura cserélhető valamilyen átváltási arány megállapításával, hanem szolgálatra, szolgáltatásra is. Nem csak a termény, a hús, a szerszám árucikk ugyanis, hanem az ember maga, a hűsége, az ereje, a segítsége……….
Akik a vadembert idealizálják, azok valójában a dolgok természetét nem értik, ezért tehetik meg bűnbaknak az aranyat, pedig az arany csupán egyféle megtestesülése egy örök törvényszerűségnek.
Aki nincs
2010 február 24. | Szerző: akinincs
Amikor lélekvándorlásról beszélünk, akkor a karmát csakis a tetteink következményének vesszük, pedig az a lehetőség is fennáll, hogy azok a kötődések, amelyek másokban kialakulnak irántunk, szintén karmát, szintén marasztaló erőt jelentenek (miként a saját kötődéseink ugyanúgy a függőség irányába hatnak, meghatározva a majdani sorsunkat).
A buddhizmus (hinduizmus) egyik célja a kötődések elvágása, amelyek újjászületésre kényszerítik a lelket. Egy történet ezt úgy fejezi ki, hogy a vén hegyi remete azért imádkozik, hogy lője már le valaki az öreg sast, mert addig, amíg emlékezik rá valaki, nem halhat meg – és már csak a sas emlékszik rá.
A lelkem mélyén érzem, hogy nem az a hivatásunk, hogy minél jobban beledolgozzuk magunkat a világba, ezernyi gyökeret eresztve, hanem hogy eloldozzuk magunkat mindentől.
Értékhatározó – kavicstörténelem
2010 február 24. | Szerző: akinincs
Legelsőbb is meg kellene határoznunk végre, hogy mi az arany, mi a gyémánt. Sokan azt hiszik, hogy az arany sárga nemesfém, drága, és sokféle értéktárgy készül belőle. A gyémántról pedig azt gondolják, hogy drágakő, amelyet speciális műhelyekben csiszolnak ékkővé.
Akik ezt hiszik, azok azt is hiszik, hogy az aranynak, a gyémántnak koronként és társadalmanként más volt az értéke, illetve volt, amikor semmi értékkel nem bírt. Igazából tévednek, mert a formára és nem a fogalomra (tartalomra) koncentrálnak. Az arany és a gyémánt csupán jelkép, az érték örök fogalmának kifejeződése. “Arany” és “gyémánt” ugyanis minden korban, minden társadalomban volt (olyanban is, amiben nem ismerték sem a konkrét aranyat, sem a konkrét gyémántot), mert minden társadalomnak és kornak van saját aranya. Az egyik esetben ez kagyló volt, a másik esetben só, a harmadikban fűszer, a negyedikben kovakő, az ötödikben a mammut agyara.
Az arany ilyen értelemben az, ami ritka, nehezen megszerezhető, praktikus haszna nincs (nem mindig), közvetlenül nem szolgálja az életet (nélkülözhető), viszont jelkép, státuszszimbólum, a birtoklása rangot ad, vagy vallási, szellemi jelentéssel bír – de mindenképpen visszasugároz valamit a tulajdonosára. Értéke miatt praktikus, köznapi cikkekre cserélhető, és birtoklása sokszor fontosabb lehet, mint a mindennapi betevő (meghatározásom nem teljes, és nem minden esetre húzható rá – de ez nem is fontos).
A kis herceg emlékére
2010 február 23. | Szerző: akinincs
Mint bizonyára ismert, Saint-Exupéry pilótaként harcolt a II. világháborúban, és bevetésen tűnt el. Valószínűleg lelőtték.
Utolsó bevetése előtti levelében a következőt írta barátjának: “Ha lelőnek, sajnálkozás nélkül hagyom itt a világot. A jövő hangyabolyai megijesztenek.”
Azt hiszem, hogy mindazok, akik nem érzik ugyanezt, akiknek mindössze azon múlik a közérzetük, hogy van-e párjuk, elegendő fizetésük, kielégítő munkájuk, lakásuk, nos, azok a hangyák.
A kavics kalandjai
2010 február 23. | Szerző: akinincs
Szeretnék csatlakozni a széplelkekhez, akik a mondanivaló helyett a hasonlatokat boncolgatják, és a kavics felhasználhatóságát elemzik, amihez természetesen joguk van. Nagyon megtetszett ez a módszer, ezért gondoltam, írok magamnak néhány észrevételt, folytatva a megkezdett hagyományt, ezáltal meghirdetve a kavics-szemináriumot (geológusok hozzászólását várom, akik új szempontokkal gazdagíthatják a kavics történelmét):
– Amikor az ember elmegy kirándulni, észrevehet egy kavicsot, amely magához vonzza a tekintetét. Zsebreteszi, hazaviszi, és ragaszkodik hozzá, vagyis a számára értékké válik, személyes emlékké.
– Van, hogy egy kavics is lehet a művészet eszköze, tárgya. A kavics egy installációba helyezve jelentést kaphat, de olyan is előfordul, hogy a formáját figyelembe véve festenek rá valamit.
– Törzsi varázslók varázsköveket tarthatnak maguknál, amelyek lehetnek folyami kavicsok is. Ugyan hogyan lehetne egy mágikus tárgy értéktelen?
– Előttem szóló elfelejti, hogy a mágikus tárgyakban nem mindenki hisz. Ami az egyiknek mágikus kő, az a másiknak pusztán egy kavics.
– A kavicsból lehet építkezni, gyémántból és aranyból azonban nem lehet falakat felhúzni.
– Az előttem szóló téved, mert a gyémánt közvetlenül nem építőanyag, de fizetőeszközként azzá válhat.
– Az előttem szóló nem gondol a kőkorszakra, amikor a gyémánt még nem volt fizetőeszköz, de a kavicsból pattintottak kőszerszámot. Viszont nem építkeztek. Kavicsból sem. Akkor barlangban laktak.
– Az előttem szóló nem gondol arra, hogy a “primitív” ember, de még az állatok egy része is, vonzódik a fényes, áttetsző, csillogó tárgyakhoz, ezért még a kőkorszakban is lehet, hogy fizettek gyémánttal a barlangpiacon. Az ősember sem oly primitív, hogy csak azt tartsa értéknek, aminek praktikus haszna van.
– Az előttem szóló előtt szóló biztosan nem tudja, hogy általában speciális, sokszor vulkáni kövekből készültek a kőeszközök, a folyami, parti kavics nem igazán alkalmas erre.
– A szerző bizonyára elitista, ezért beszél lenézően az egyszerű kavicsokról, amelyek a széles dolgozó néptömegeket jelképezik. Bizonnyal nem méri fel a szerző, hogy “kavicsok” nélkül elitizmus sem lehetséges, tehát ha le is nézi a “kavics-létet”, az tudtán kívül értéket képvisel. Harcoljunk a “kavicsok” egyenjogúságáért! Jelige: én is kavics vagyok.
Most, hogy így kimerítettük a lényeget: – lehetne ezt még folytatni a végtelenségig, de minek?
Virtuális arcok
2010 március 5. | Szerző: akinincs
Mottó: Nem csak az vagyok (lehetek), akinek gondolom és tartom magamat, hanem az is, akinek látszom.
Sokszor előfordult már, hogy vitatva valakinek az állításait, írásait, azokból következtetést és ítéletet formálva az illető azt válaszolta, hogy 1. igazából nem ismerem őt. 2. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” 3. csak találgatok felőle 4. a valódi gondolatait nem ismerhetem (tehát nem azokat írta le?).
Ezekből az “ellenérvekből” az következik, hogy az illető nem vállalja azt, amit leírt, ugyanakkor azt sem ismeri be, hogy rosszul fogalmazott. Azt állítja továbbá, hogy bár véleményt formált egy témáról, azok csak gondolatok, és ő egészen más.
Ebből lett elegem. Ez egy virtuális világ, amelyben én is virtuális szereplő vagyok, miként a másik ember is az. Amikor megítélem a másik embert az írásain keresztül, akkor a virtuális embert ítélem meg, a valódi nem érdekel, pontosabban a virtuális arcot veszem valóságosnak. Mindenki vállalja azért a felelősséget, hogy a saját virtuális arcát milyenre formálja, vagy azért, ha nem képes kifejezni a valódi gondolatait, esetleg a saját szavainak következményét képtelen felmérni. Itt az ember testét szavak, gondolatok, gesztusok formálják. Szereptévesztés arra hivatkozni, hogy a szavak mögött egy egészen más ember van, akit senki nem ismerhet.
Arról nem is beszélve, hogy miért gondolja bárki is, hogy magáról hitelesebb képet alkothat, mint mások róla kívülről? Vagy miért gondoljuk, hogy egy embernek egyetlen valósága van (amit megint csak ő ismer magáról), és minden más értelmezés, ami ettől eltér, az téves. Továbbá: csak az ismer minket, aki szeret? Aki gyűlöl, az téved?
Ha eltekintek a virtuális világ jellegétől, mi másból ítélnénk és ismernénk meg az embert még a valódi világban is, mint éppen a tetteiből (amik itt szavak és gondolatok)? Csak azt vizsgálhatom, ami a másik emberből látható, ami láthatatlan, az olyan, mint ami nem is létezik. Ha valaki úgy érzi, hogy őt alaptalanul ítélik meg, akkor gondolkozzon el azon, hogy tényleg rosszul látják-e kívülről, vagy nem képes valós képet sugározni magáról, és a tettei-szavai meghamisítják az ő benső valóságát! Arról az esetről már nem is szólva, amikor valaki önismeret címén álmodozik, és ő látja saját magát rosszul!
Vajon tényleg csak a pozitív tetteink fejeznek ki minket? A pontatlanságaink, a tévedéseink, a bűneink nem ugyanúgy rólunk beszélnek? Ha szembesülünk a tetteink-szavaink következményével (és az nem az általunk elgondolt képet tükrözi), akkor talán vállaljuk a felelősséget, és ne burkolózzunk az “ismeretlenség” ködébe!
Oldal ajánlása emailben
X