Egy kődarab története

2009 december 2. | Szerző: akinincs |

Pál egész életében mélységesen zárkózott, kemény ember volt, akit soha még senki nem tudott megnyitni. Talán nem is volt benne mint megnyitni, talán nem volt benne titok, talán legbelül ugyanolyan kemény és rideg volt, mint kívül.

Így élte le életét a maga által kialakított szigorú és puritán keretek között, egyedül. Egyszer volt talán, hogy szeretett valakit – legalábbis ezt gondolta -, és szeretett volna menyílni, de ahogy ott állt előtte, és próbált udvarolni, próbált érezni, nem jöttek szavak a szájára. Nem azért, mert amúgy nem tudta kifejezni magát, vagy mert zavarban lett volna, hanem nem volt mit elmondania. Nem volt képes igazán érezni, és hát igazi érzések nélkül szavak sem születnek, legfeljebb mesterkéltek. Állt némán pár zavarbaejtő percig választottja előtt, majd lesütve a szemét eloldalgott. A lány nem értette, talán azt sem értette, hogy akart tőle valamit ez a fura ember, vállat vont, és ment a dolgára, feledve ezt a meghökkentő jelenetet.

A férfi ekkor azt a végleges következtetést vonta le, hogy nem tud érezni, ezért még keményebb és még zárkózottabb lett – egész életét úgy élte le, mint egy kődarab.

Ha valakinek a páncélját lefejtjük, találhatunk alatta valami egészen mást, érzést, drámát, esendőséget – embert. Ha azonban egy kőnek próbálunk a mélyére hatolni, csak követ találunk, és a sok faragcsikálás, a sok réteg lehántása oda vezethet, hogy végül darabjaira hullik, meghal, megsemmisül.

Amikor Pál végül meghalt, és az égi ítélőszék elé került, akkor már nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudtak sem vétket, sem erényt párosítani hozzá. Keménysége és zárkózottsága ugyanis még önzésnek sem volt nevezhető, csak valami konok szívósságnak, ridegségnek. Amikor az égi bírák hosszú tanakodás után végül felkínálták neki a választás lehetőségét, mivel sem a pokolra, sem a mennyre nem méltó, akkor hősünk némi gondolkodás után azt felelte, hogy szeretne szikla lenni valamely hegységben.

Ezt hallván a legfőbb bíró, akinek lényét szeretet járta át, azt mondta mosolyogva, hogy megérti, és ráadásként megígéri, hogy egy napon a megváltás el fogja elérni egy szobrász képében, aki majd rátalál, belelát valamit, és szobrot farag belőle. Ez lesz számára a megváltás, amikor a léte értelmet nyer annak ellenére, hogy a lelke, a szíve kő volt, és kővé változott. Pál szívében ezt hallva valami megmoccant, de már nem volt ideje semmire, mert a következő pillanatban teljesült kívánsága, hogy hosszú évek, évtizedek, talán századok múlva – mindez egy sziklának lényegtelen -, amikorra éleit már lesimította az idő, beteljesüljön számára a megváltás a művészet által.