Értekezés a módszerről

2010 március 14. | Szerző: akinincs |

Sokszor vizsgálom, és akkor is hosszasan, hogy helyesen reagáltam-e le egy vitát, másként is válaszolhattam volna-e valakinek. 

Kétségtelen, és már csak a valószínűség kedvéért is beismerem, hogy vannak tévedéseim, amikor nem megfelelően értem a másik szavait. Viszont ha elég mélyre merülök a kérdésben, akkor a tévedés és a félreértés lényegtelenné válik. Egy szöveg ugyanis nem pusztán kijelentés, nem állítások összessége, amiket lehet vitatni, amik tévesek vagy igazak, vagy részben igazak.

Egy szöveg azt a szellemiséget, bázist jeleníti meg, amelyből a másik ember kiindul, amely köré az életét szervezi. Ebből a szempontból viszont már a másik fél tárgyi tévedése (pl “nincsenek különböző hitek, csak egyházak”) nem pusztán tévedés, amit felvilágosító kampánnyal helyre lehet tenni, hanem annak megnyilatkozása, ami ő, ahogy birtokba veszi a világot. Ha ezt felismerjük, akkor már lényegtelennek tarthatjuk azt is, hogy kijavítjuk-e a pontatlanságait, vagy sem, mert ezer tárgyi tévedés pontosítása sem hat vissza arra a szellemre, amely benne és általa növekszik.

Nem tartom feladatomnak azt, hogy tárgyi tévedésekkel hadakozzak, mert mindez lényegtelen. Nem tartom fontosnak, hogy minden pontban helyesen értettem-e a másik ember mondatait, mert minden félreértés mellett helyesen érthettem a szellemiségét. Ezekből következően a racionális, érvelő vitát csak bizonyos helyzetekben tartom fontosnak, bizonyos partnerek esetén, tehát nem hiszek abban, hogy ezzel valamiféle etikett alapján tartozom mindenkinek. 

A dühömet és elutasításomat, amit egy ember ki tud váltani, nem a “másként gondolkodása”, nem a tárgyi tévedése, de még csak nem is az esetleges tudatlansága váltja ki. Minden esetben a másik ember szellemére-szellemiségére reagálok – az összes többi mellékes.

A mai korszellemet egy rossz értelemben vett nőies, vizenyős, mindent relativizáló, tespedő, racionalizáló, alapjában véve üres és nihilista, pusztán az ember köznapi érzületét fontosnak érző valami hatja át. Alapjában véve nem is tudom megragadni a lényegét, sokkal inkább érzem. Ha jelképekhez akarnék fordulni, akkor Hold, mocsár, nyirkos, párás hely, barlang, felcicomázott polgári lakás, cukrászda, játszótér, sóhajtozás….. Ezek jelképezik.

Ha racionálisan nézzük két ember párbeszédét, akkor nem fogjuk észrevenni, hogy többről van szó, mint egyszerű párbeszédről. Azt sem fogjuk észrevenni, hogy minden szellemiségnek hatása van – miként a mocsaras, párás, nyirkos közeg asztmát válthat ki huzamosabb ottlét esetén, úgy a másik emberben megnyilatkozó szellemnek is lehet agresszív, romboló arca, attól függetlenül, hogy ő ezt nem érzékeli, sőt, nem ez a szándéka. Sokszor érzem beszélgetések során, hogy a másik emberben megnyilatkozó szellem futóhomokként akar magába szippantani, pedig a másik ember lehet, hogy csupán valami semleges kérdésről beszél a maga szintjén. 

Meglehet, hogy tudati szinten egyéneknek, egymástól különböző egyéneknek éljük meg magunkat, ám mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy milyen szellemi bázisról indulunk, milyen “hatalom” bélyegét viseljük a homlokunkon, és ezáltal mennyi emberrel tartozunk ugyanabba a csoportba. Az egyéni különbségek ehhez képest eltörpülnek és mellékesek.

Ha mindezt értjük, látjuk, akkor válik egyértelművé, hogy csak a felszínes értelem számára norma a racionális vita, az örökös megbeszélés-párbeszéd ideája, a másik ember feltétlen tisztelete, és a tartózkodás az ítélettől. A különböző szellemi alappal rendelkezők között nem mindig lehetséges a párbeszéd, mert a szellemet nem az érv szólítja meg. Ezért hogy nem vállalok közösséget emberekkel – ezért, hogy nem a felőlük érkező sértés, kritika, egyet nem értés dönt arról, hogy szívesen látom-e őket.

Én is egy jobb világért harcolok az én szintemen, bennem is valamilyen Törvény nyilatkozik meg. Márpedig ahol harcolni kell, ott szükségszerűen ellenség is van. Márpedig ahol Törvény van, ott törvénytelenség is van, amit el kell ítélni, kivetni, száműzni.

Ha némelyik ember szellemiségét felidézem, még most is beleborzongok, még most is úgy érzem, mintha egy sötétlő folyosón mennék, ahol kénytelen vagyok tapogatni a falat, amelyet nyálkás, nyirkos valami borít. Többről van tehát szó, mint véleményekről és tévedésekről, többről, mint egyének közötti “párbeszédről”. 

Ami számít, hogy a másik emberrel tudok-e szellemi közösséget vállalni, ugyazon csoport tagjai vagyunk-e, vagy esetleg egy “háború” két ellentétes táborához tartozunk, amelynek tétje, hogy a világ milyen arcot ölt majd.