Ilyen is van?

2010 március 13. | Szerző: akinincs |

 Egy levelet szeretnék megosztani mindenkivel. A levelet egy negyvenéves férfi írta az anyukájának, a férfit Antoine de Saint-Exupérynek hívták. A levél írásakor pilótaként harcolt a németek ellen. Számomra mindaz, ami ebben a levélben megtestesül, kissé olyan, mintha egy idegen bolygóra tévednék, ahol előttem ismeretlen dolgok történnek. Csodálatot váltanak ki, vágyat ébresztenek, ám mégis idegenek, és szeretnék inkább hazatérni. Nem tudnék ilyen levelet írni, és ezt nem érzem erénynek (kivételesen).

“Drága Mama!

A térdemen írok, miközben egy bejelentett bombázásra várunk, ami egyelőre nem jön. Magára gondolok…….És mindig magáért reszketek……..

Rettenetesen szükségem van a gyengédségére, Mamácskám, drága Mamám! Miért kell így lennie, hogy mindent, amit csak szeretek a földön, veszély fenyegesse? Ami még a háborúnál is jobban megrémít, az a holnapi világ. A lerombolt falvak, a széthullott családok. A halál nem érdekel, de nem szeretem, ha hozzányúlnak a szellemi közösséghez. Azt szeretném, ha mindnyájan fehér asztal körül gyűlhetnénk össze.

Nem írok túl sokat az életemről, nincs nagyon mit mondanom róla: veszélyes küldetések, evés, alvás. Rettentően kevéssé vagyok “elégedett”. A szívnek más gyakorlatokra van szüksége. Rettentően kevéssé vagyok elégedett korunk törekvéseivel. Az elfogadott és átélt veszély nem elég ahhoz, hogy lecsillapítson bennem egyfajta súlyos lelkiismeret-furdalást. Csak néhány gyermekkori emlékben találok üdítő forrásra. A karácsonyi gyertyák illatában. Ma a lélek puszta sivatag. Szomjan halunk.

Írhatnék is, lenne időm, de még nem vagyok rá képes, a könyvem még nem érett meg bennem. Olyan könyv kellene, amely “oltaná a szomjat”.

Ég önnel, Mamácskám, forrón öleli: a maga Antoine-ja.”