Amikor fájdalmat okoz nekünk a másik ember az ítéletével, és az első sértettség és indulat elmúlik, akkor ott marad a szomorúság, és a lüktető lelki seb. Ilyenkor gyakran egyfajta szelíd óhaj uralkodik el rajtunk, hogy bár toleránsabb lenne a világ, bár nem ítélkeznének az emberek (főleg nem megalapozatlanul), bár mindenki udvarias és tapintatos lenne szavaiban (is)!
Ítélet azonban sokféle van: elhamarkodott, átgondolt, szubjektív, objektív, sértő és tapintatos, igazságos és igaztalan, tanulságos és vagdalkozó, stb…….(mint mindent, az ítéletet is jellemezhet egyszerre két ellentétes tulajdonság, vagyis az igaztalan ítéletben is lehet igazság, és fordítva)
Az egész életünk nem más, mint folytonos döntéskényszer, így az ítélet fogadása sem más. El kell döntenünk mely ítéletet fogadjuk el és meg, melyet hagyjuk figyelmen kívül, de még azt is, hogy mit kezdünk a minket sújtó ítélettel (hogyan dolgozzuk fel). Ahhoz, hogy a sokféle ítélet közül kiválasszuk azt, ami értékes, és elvessük azt, ami értéktelen, nélkülözhetetlen egyfajta tudás, tapasztalat, emberismeret. Azt azonban észben kell tartanunk, hogy akármilyen ítélettel találkozunk is, amögött egy ember látásmódja van, tehát nem pusztán rólunk beszél, hanem önmagáról is.
Remélhetünk egy olyan világot, ahol nincsenek ítéletek és ítélkező emberek, de közben nem feledhetjük, hogy úgy nem fogunk semmit tanulni, ha folyton csak megértéssel és toleranciával találkozunk, és mindent becsomagolva kapunk, és folyton megússzuk a fájdalmat (még az igaztalanságot elszenvedő sérelem sem értelmetlen).
Az ítélet, az agresszivitás is fontos szerepet tölt be mint visszajelzés, mint információ. A megélt fájdalom pedig fontos ösztönző, amely (ha éppen nem önsajnálatra) fokozott munkára késztet (jelen esetben gondolkodásra) – akinek fáj a lelke, szíve, annak felülmúlhatatlan oka van arra, hogy feldolgozza a vele történteket, tehát tanuljon. Nem látom tehát sem értelmetlennek, sem kikerülhetőnek azt, hogy akár ítéletet mondjunk, akár ítélet alá essünk.