Virtuális arcok

2010 március 5. | Szerző: akinincs |

Mottó: Nem csak az vagyok (lehetek), akinek gondolom és tartom magamat, hanem az is, akinek látszom.

Sokszor előfordult már, hogy vitatva valakinek az állításait, írásait, azokból következtetést és ítéletet formálva az illető azt válaszolta, hogy 1. igazából nem ismerem őt. 2. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” 3. csak találgatok felőle 4. a valódi gondolatait nem ismerhetem (tehát nem azokat írta le?).

Ezekből az “ellenérvekből” az következik, hogy az illető nem vállalja azt, amit leírt, ugyanakkor azt sem ismeri be, hogy rosszul fogalmazott. Azt állítja továbbá, hogy bár véleményt formált egy témáról, azok csak gondolatok, és ő egészen más.

Ebből lett elegem. Ez egy virtuális világ, amelyben én is virtuális szereplő vagyok, miként a másik ember is az. Amikor megítélem a másik embert az írásain keresztül, akkor a virtuális embert ítélem meg, a valódi nem érdekel, pontosabban a virtuális arcot veszem valóságosnak. Mindenki vállalja azért a felelősséget, hogy a saját virtuális arcát milyenre formálja, vagy azért, ha nem képes kifejezni a valódi gondolatait, esetleg a saját szavainak következményét képtelen felmérni. Itt az ember testét szavak, gondolatok, gesztusok formálják. Szereptévesztés arra hivatkozni, hogy a szavak mögött egy egészen más ember van, akit senki nem ismerhet.

Arról nem is beszélve, hogy miért gondolja bárki is, hogy magáról hitelesebb képet alkothat, mint mások róla kívülről? Vagy miért gondoljuk, hogy egy embernek egyetlen valósága van (amit megint csak ő ismer magáról), és minden más értelmezés, ami ettől eltér, az téves. Továbbá: csak az ismer minket, aki szeret? Aki gyűlöl, az téved?

Ha eltekintek a virtuális világ jellegétől, mi másból ítélnénk és ismernénk meg az embert még a valódi világban is, mint éppen a tetteiből (amik itt szavak és gondolatok)? Csak azt vizsgálhatom, ami a másik emberből látható, ami láthatatlan, az olyan, mint ami nem is létezik. Ha valaki úgy érzi, hogy őt alaptalanul ítélik meg, akkor gondolkozzon el azon, hogy tényleg rosszul látják-e kívülről, vagy nem képes valós képet sugározni magáról, és a tettei-szavai meghamisítják az ő benső valóságát! Arról az esetről már nem is szólva, amikor valaki önismeret címén álmodozik, és ő látja saját magát rosszul!  

Vajon tényleg csak a pozitív tetteink fejeznek ki minket? A pontatlanságaink, a tévedéseink, a bűneink nem ugyanúgy rólunk beszélnek? Ha szembesülünk a tetteink-szavaink következményével (és az nem az általunk elgondolt képet tükrözi), akkor talán vállaljuk a felelősséget, és ne burkolózzunk az “ismeretlenség” ködébe!