Mély lélekismerettel rendelkező népek felismerték, hogy a világ nem pusztán fény és értelem, hanem sötétség és ösztön is. Azt is felismerték, hogy nem szembenálló dualizmusról van szó, hanem a két rész, az értelem és az ösztön egymással összefügg, és mindkettőnek szüksége van táplálékra, egyiket sem lehet megtagadni (történelmi tragédiák erednek abból, amikor az egyiket a másik rovására idealizálják).
Ez a tudásuk és felismerésük nem feltétlenül racionalizált formában öltött testet, nem az történt, mint manapság, hogy írtak róla egy pszichológiai és/vagy szociológiai tanulmányt, amit legfeljebb a szakközönség olvas el, hanem a tudást gyakorlattá, kultusszá, rítussá változtatták. Amikor bizonyos isteneknek adóztak, és például a szertartás keretében lerészegedtek, bikát áldoztak, és mindezt az éjszaka közepén, akkor átvitt értelemben az ösztönvilágnak áldoztak.
A rituális-jelképes cselekvés a racionalizált modern ember számára értelmetlennek tűnik. Pedig aki már ráírta valakinek a nevét egy papírlapra, majd azt elégette, az tudja, érzi, hogy a rituális-jelképes cselekvés is valódi cselekvés, amely még akkor is, ha nem jár valós eredménnyel a világban (akkor mágiáról beszélhetnénk), a cselekvő személyre visszahat.
Amikor a másik embert egy szertartás keretében jelképesen kivetjük a szívünkből, elvágjuk a hozzáfűződő szálakat, szimbolikusan elégetve a múltat, és mindezt megfelelő szöveggel kísérve, az csodákra képes. Nem csak annak van értelme és hatása, amit racionálisan meg tudunk magyarázni. A rituális cselekvés mélyebben hat, mint a megértés (amúgy is hatalmas tévedés azt gondolni, hogy az élet egésze a megértés körébe vonható).
Szeretnék hát mozgalmat indítani, hogy állítsuk vissza a rituális-jelképes cselekvés tekintélyét, és bizonyos időnként áldozzunk az “éjszaka” isteneinek, vagyis a saját alantas ösztöneinknek, hogy azok úgy elégülhessenek ki, hogy nem okoznak valódi kárt, és mégsincsenek megtagadva (jelentkezzen az, aki ezt az egészet értette! :))