Most hallottam nyilatkozni Nagy Bandó Andrást. Lelkendezve részletezte, hogy minden ember egyetlen, páratlan, megismételhetetlen. Előzmény és utózmány nélküli. Nincs két egyforma ember. Nem csak fizikailag, de gondolkodásban, érzületben sem. Pedig a nagy számok törvénye alapján lenni kellene ismétlődésnek. De nincsen.
Ez a filozófia, amely minden embert egyedinek tart, és ezt értékként kezeli, mindig taszított. Egyszerűen nem lehet érték az, amit a születésemmel, a hozzájárulásom, a hozzáadott munkám nélkül kapok. Ami alanyi jogon jár. Egyébként is, vagy nem érzem evidensnek, hogy minden ember különbözik, vagy nem tartom lényeges kérdésnek. Nem tudok tőle lelkesedni, nem tudok belőle fontos következtetést levonni. Mármint ha igaz.
A különbözés másoktól csak akkor érték, ha egy vállalt út eredménye, és közben olyanok is vannak, akik ha nem is maradéktalanul hasonlítanak egymásra, de lényegében egyformák, jellegtelenek, szürkék. Az egyéniség csak a tömeggel, az uniformitással szembeállítva nyeri el ragyogását – ha azonban mindenki egyéniség, akkor lényegében nem történt semmi. A különbséget-különbözőséget-egyediséget csak az egyéniségben tudom értéknek látni. Különben az egész semmi több, mint kavicsok milliói a parton – ugyanaz mind, mégsem egyformák (más az alakjuk). Ettől azonban még kavics mind.
Nagy Bandó humanizmusában mindig éreztem valamiféle gyermeki naivitást.