Bunkók tengere

2010 február 17. | Szerző: akinincs |

 A múltkor Bakáts Tibor “Gésa” (egykori Settenkedő) panaszkodott az antiszociális honpolgárokra, felemlítve, hogy ha egy osztrák kiszáll az autójából, akkor körülnéz, nehogy bosszússágot okozzon másoknak azzal, hogy rosszul parkolt le.

Nagyon-nagyon ritkán látok ilyet itthon. Ritkán látom, ahogy inkább idősebb sofőrök megnézik elől-hátul, hogyan parkoltak le, és olyan is előfordul, hogy visszaülnek még, majd korrigálják a pozíciójukat. A tipikus azonban a Nagy Magyar Bunkó, nemtől függetlenül. Leparkol lazán, az egyetlen szempont, amit ismer, hogy könnyedén ki tudjon állni – az összes többi le van sz…..a.

Járdán áll, majdnem a fal tövében? Belóg egy kapubejáróba a segge, orra? Két helyet is elfoglal, tovább szűkítve a sovány parkolási lehetőséget? Ezek számára nem szempontok. Akkor és ott csak ő van, a kocsija, meg az a cél, hogy leparkoljon. Természetesen azt is a célállomáshoz legközelebb. Ezért ha választania kell, hogy 15 méterrel többet gyalogoljon, vagy beálljon egy kapu elé, akkor a kapu elé áll, mert az közelebb van az üzlethez, ahová igyekszik.

Ugyanez a magyar bunkó a boltban olyan, mint a hülyegyerek. Megy, mendegél, szája félig tátva – éppencsak a nyála nem csorog a szája szegletéből. Nem csoda, hiszen annyi színes dolog van a polcokon. Hirtelen meglát valamit. Bevásárlókocsiját keresztbe fordítva az út közepén hagyja, és megbabonázva bóklászik a polcok között. A többiek kerülgetik az otthagyott járművet. Nem számít. Ha végzett a vásárlással, fizet, majd kipakol a kocsiból. Egyetlen dolog korlátozza az önkifejezésben – az érmés bevásárlókocsi. Enélkül a bevásárlókocsit ott hagyja, ahol éppen van, esetleg még taszítva rajta egyet, hogy tényleg útban legyen másoknak. Nem kapja vissza a pénzét, ha nem tolja helyére. Olyan helyeken, ahol ez nincs, látszik a magyar bunkó hajlama. Bevásárlókocsik szerteszéthagyva. Talán csak két méter választja el attól, hogy sajátkezűleg tolja vissza a helyére, ám a magyar bunkó jelszava, “utánam az özönvíz”.

Nyilván ezért van, hogy a magyar bunkó nem tudja, hogy van hamutartó a kocsijában. Ablaka kissé lehúzva, úgy hamuzik ki a kocsiból. Miután végzett, a csikket lazán, elegánsan dobja ki az úttestre. A magyar bunkónak ugyanis van stílusa. Számtalan változatban megcsodáltam már a köztéri szemetelést, mert a közhittel ellentétben ezt is lehet elegánsan, egyéni módon elkövetni. Igaz, összességében az eredmény a fontos, de az, hogy a magyar bunkó stílussal szemetel, azt mutatja, hogy számára ez is az önkifejezés terepe. Szemetelve filozofál, kimutatja, hogy mi a viszonya a világhoz, a többi emberhez. A köztéri látványos köpés már kissé visszaszorult, ma már többnyire vidéki bácsikák és kamaszok használják, a szemetelés, főleg három lépésnyire a szemetestől, azonban kortól és nemtől független aktus.

Ha szenvedélyes lett az írás, nem csoda. Olykor, gyakran, kétnaponta biztos telítődöm a magyar bunkóval, akinek sokszor ráadásul ott díszeleg két példányban is a Nagy Magyarország matrica a kocsiján. Eleinte azt hittem, hogy ez a matrica valami felelősségvállalást is jelent azért a helyért, ahol él. Ma már tudom, hogy magyar bunkóéknál ez nem így van. A matrica csak a bunkó hőzöngésre való hajlam jelképe.

Sajnos a magyar bunkó van többségben. A nagy magyar bunkó legfontosabb tulajdonsága a buta önzésen túl a mérhetetlen önérzet. Egy szomszédom, aki régóta Németországban él (hol itt, hol ott), és az ottani kultúráltsághoz szokott, mára idegbeteggé lett a társasházban uralkodó viszonyok miatt. Egy alkalommal szólt a felette lakónak, mert az nem tett a virágok alá edényt, és így minden öntözés alkalmával a víz az ő teraszára folyt (nem csorgott, nem csöpögött, folyt). A reklamálás első következménye az arrogáns visszabeszélés volt, a következő az, hogy napokig a hamutartó tartalmát az ő teraszára öntötték. Csikkhegyek hevertek a földön. A nagy magyar bunkónak ugyanis semmit nem lehet megmondani, mert a módjától, tartalmától függetlenül a reklamáció a bunkót általában megalázza, és ő ezt nem tűri.