Gondolatok a színházban

2010 február 8. | Szerző: |

Talán mert nem köt le igazán a darab, talán mert soha nem növöm ki a kisemberi mentalitásomat, a statisztákat fürkészem. Ott állnak várakozón, kissé fásult arccal. A statiszta a díszlet, a néző és a színész keveréke. Szerepe csekély, ezért inkább néző, mint színész, legfeljebb a színpadról követi az eseményeket, várva arra a pillanatra, amikor jelentéktelen és rövid hozzájárulást kell tennie a cselekményhez. Neki, a színésszel ellentétben, nem adatik meg a játékban való feloldódás. Bár van színészi vonása, mégis, inkább a díszlet része. Élő díszlet, háttér.


Statiszta mindig sok van. Nem csak a darabban, hanem az élet minden területén. A statiszta fontos, de nem személyében, hanem létében, ezért a statiszta könnyedén lecserélhető, ellentétben a főszereplővel.


A drámairodalmat nem ismerem, de a filmművészetben volt rá kísérlet, hogy aki az előző jelenetben mellékszereplőként jelent meg, a következőben már főhőssé váljon, és a korábbi főhőst ne kövesse tovább a kamera. Ennek a lépésnek volt egy olyan üzenete, hogy voltaképpen mindenki egyidejűleg főszereplő és statiszta. Statiszta mások életében, és főszereplő a sajátjában.


Nézem a statisztákat, és egyre inkább őket látom érdekesnek, míg megfeledkezem a főszereplőről. A kispolgár, a kisember erről a mentalitásról egészen biztosan felismerhető. Az igazi urak soha nem foglalkoznak az ajtónállókkal, soha nem tesznek segítő gesztust a pincérnek, mert ők mindig bizonyos dolgok felett állnak – ezért tudják használni a világot, ezért előkelőek, ezért van eleganciájuk. Mindig megmaradok proletárnak, kispolgárnak.


Újabban csodálkozva veszem észre, hogy miközben kamaszkorban szépnek és varázslatosnak láttam a színésznőket, mai szemmel nézve őket már nem tudom nem észrevenni, hogy mindegyiküket körülöleli valamiféle negatív aura. Nem tudom pontosan megragadni ennek lényegét – talán valamiféle elhasználódásnak lehetne nevezni, amely nem annyira fizikai, mint inkább lelki, szellemi (erkölcsi?). Már semmi sem áll távolabb tőlem, mint a színésznői lét bűvkörébe kerülni – egyébként is rég tudom, hogy az előadóművészetnek van egy sajátos vonása, ami megtéveszti az embert (a nézőt). Az előadás, a színpad olyan koncentráltságot, intenzitást ad a személynek, amely a színpad előtt és után már nincsen sehol. Az előadás eksztatikus állapot, amely kiragadja a személyt önmagából is.


Átsuhan az agyamon, hogy nem megyek többet színházba. Folyamatosan olyan problémákat (és olyan módon) állítanak középpontba, amelyek vagy taszítanak, vagy meg sem érintenek.


Különös nézni egy darabot, amely nem ragad magával – sem az előadás, sem a téma kiválasztása és feldolgozása. Ilyenkor a szerzőre és a rendezőre gondolok. Ők fontosnak érezték a témát, és abban a hiszemben nyúltak hozzá, hogy közös problémát ragadnak meg. A probléma valóságosságában nem kételkedtek. Közben ott ülök a nézőtéren, és nem vitatkozom velük (tehát nem másként gondolom), hanem az egész kérdést valótlannak érzem. Igazából ezen a ponton bukik meg minden. Egy darab lehet megvilágosító, magával ragadó, vagy botrányt keltő. Azzal, hogy hatást gyakorol, válaszra készteti a nézőt, továbbgondolásra, már elérte a célját. Abban a nézőben, akiben nem kelt hatást, legfeljebb viszolygást, abban a nézőben az egész darab az elejétől a végéig megbukott.


Mindig különös élmény, hogy ami valakinek (vagy éppen sokaknak) igazi dráma, igazi probléma, igazi kérdés, az másnak valótlan, érdektelen, súlytalan. Ez számomra nem valamiféle relativizmus alapvetése, hanem annak a kérdésnek és hitnek a kezdete, amely a valóságosság körére irányul: “mi valóságos az életben, a világban, és mi az illúzió, a látszat?”. Nincs rosszabb, mint álproblémákkal viaskodni.


Egy indiai tanmesében a sötétedéskor az erdőben nyughelyet kereső vándor egy kígyót vesz észre a félhomályban, ezért reggelig moccanni sem mer, hanem meredten nézi a hüllőt. Amikor felkel a nap, csak akkor látja meg, hogy amit kígyónak nézett, az csupán egy kötéldarab. Mennyi elfecsérelt élet zárul le úgy, hogy az ember még arra sem jön rá, hogy évtizedekig egy kötéldarabot bámult jeges félelemben. 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. p says:

    Mások problémái sokszor ál-problémának tűnnek számunkra – kívülről. Aztán sokszor a mi problémáink tűnnek ál-problémáknak mások szemében.
    Bár, tulajdonképpen értem mire gondolsz.
    Aki rendelkezik néhány alaptézissel az életre vonatkozóan, nyilván kevesebb dolgon akad fenn. Ugyanakkor fennakad olyan tételeken, ami mások szerint nem is probléma, és nem kell rajta gondolkodni. Mer’ minek…oan megerőltető…és felesleges…
    A tanmese nagyon jó.:)

  2. Fülöp says:

    Kedves P!

    Valóban, jól látod, nem arra gondoltam, amikor mások problémáját (kölcsönösen) lebecsüljük………..számomra mindig fontosak voltak azok a történetek, amikor valaki a halálból, katasztrófából, háborúból visszatérve arról számolt be, hogy megváltozott a szemlélete, és már nem akar felesleges dolgokon aggódni……….

  3. Újonc says:

    ” Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” Oscar Wilde.
    Tudtad, hogy a World Trade Center elleni terrortámadás előtt filmesek már megcsinálták a történetet, és, hogy a tragédia után a kormány felkérte tanácsadónak a filmeseket?
    Ami ma forgatókönyv, fantázia, színdarab, holnap a valóság. A művészetben lényegesebb a látnokság, mint az ábrázolás, vagy legalább annyira fontos. Aki csak ábrázolni tud, az az iparos művész mester. Aki érzi a jövő szelét, az látnok. Figyeld a “szelet”, hogy legyen időd elmenekülni a vihar előtt!

  4. Fülöp says:

    Újonc r.

    Ez nem az a blog, és amúgy is mindig különösnek találtam, hogy egy “műsor” után valaki pár hét után úgy tesz, mintha mi sem történt volna – arra építve, hogy az idő mindent semmissé tesz. Számomra fontos a hűség. A hűség a véleményemhez a másik emberről, a hűség a konfilktusaimhoz, önmagamhoz. Számomra fontos annak demonstrálása, hogy valahová többet nem megyek. Nem megyek oda, ahol összeütközésem volt, ahonnan már elköszöntem………….

    Tudok tisztelni egy ellenfelet – ha az következetes, és magát is becsüli. A gyengeséget és a jellemerő hiányát azonban csak megvetni tudom.

  5. Újonc says:

    A szeretet következetes? Aligha, mert megbocsátani nem következetességből szoktunk, hanem szeretetből. A szeretet sose bántó? Lehet, de mi csak emberek vagyunk. Találtál már olyan embert, aki sose bántott meg? Akkor bizonyára szép hazug életed van, mert valakik nagyon becsapnak!!!!!!!!!!!!! De leginkább saját magadat: a hibátlan übermensch fajelméleteddel!!!!!!!!!!! Inkább a bosszú a következetes, de én nem ilyen vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Ne a véleményedhez légy hű, hanem a szívedhez, már ha van még, de úgy tűnik, te magad döföd szíven magad.

  6. Fülöp says:

    Újonc r.

    Utolsó alkalommal reagálok, mert igazán ezekkel az impulzív, csapongó, vádaskodó válaszokkal nem lehet mit kezdeni. Nem lehet mit kezdeni olyan emberrel, aki egy hét után már a barát szerepében tetszeleg, aki mindent megmondhat, majd három hét után a szeretet megbocsátását kéri rajtam számon.

    Kedves Újonc: te itt egy látogató vagy, jólehet modortalan és viselkedni nem tudó látogató, de semmi több. Se barát, se rokon, se ismerős. Idegenként pedig, olyan idegenként, aki folyamatosan csak találgat, mert azt hiszi (de azt nagyon), hogy belelát a másikba “csukott szemmel” is, megbántani sem tudsz. Itt is tévedsz. Nem megbántódtam, csupán méltatlannak érezlek a társaságomra. Nem azért, mert amúgy hatalmas különbség van közöttünk (valószín űleg korban és tapasztalatban egyaránt), mert ez nem számítana igazából. Csupán nem szívlelem azokat, akik jogokat és kiváltságokat követelnek maguknak, bár azt nem szolgálták meg, azért semmit nem tettek. Csak kiabálnak.

    Az olyan látogatót, aki követelődzik, nem látom szívesen – és arcátlannak tartom. Az olyat pedig, aki látogatóként meg akarja szabni a játékszabályokat, és egyáltalán nem alkalmazkodik a ház szokásaihoz, ízléstelennek és közönségesnek tartom.

    Ezzel a magam részéről az ügyet lezártnak tekintem. Ez nem bíróság, itt eldönthetem, hogy az utolsó szó az enyém.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!