Gondolatok a színházban

2010 február 8. | Szerző: akinincs |

Talán mert nem köt le igazán a darab, talán mert soha nem növöm ki a kisemberi mentalitásomat, a statisztákat fürkészem. Ott állnak várakozón, kissé fásult arccal. A statiszta a díszlet, a néző és a színész keveréke. Szerepe csekély, ezért inkább néző, mint színész, legfeljebb a színpadról követi az eseményeket, várva arra a pillanatra, amikor jelentéktelen és rövid hozzájárulást kell tennie a cselekményhez. Neki, a színésszel ellentétben, nem adatik meg a játékban való feloldódás. Bár van színészi vonása, mégis, inkább a díszlet része. Élő díszlet, háttér.

Statiszta mindig sok van. Nem csak a darabban, hanem az élet minden területén. A statiszta fontos, de nem személyében, hanem létében, ezért a statiszta könnyedén lecserélhető, ellentétben a főszereplővel.

A drámairodalmat nem ismerem, de a filmművészetben volt rá kísérlet, hogy aki az előző jelenetben mellékszereplőként jelent meg, a következőben már főhőssé váljon, és a korábbi főhőst ne kövesse tovább a kamera. Ennek a lépésnek volt egy olyan üzenete, hogy voltaképpen mindenki egyidejűleg főszereplő és statiszta. Statiszta mások életében, és főszereplő a sajátjában.

Nézem a statisztákat, és egyre inkább őket látom érdekesnek, míg megfeledkezem a főszereplőről. A kispolgár, a kisember erről a mentalitásról egészen biztosan felismerhető. Az igazi urak soha nem foglalkoznak az ajtónállókkal, soha nem tesznek segítő gesztust a pincérnek, mert ők mindig bizonyos dolgok felett állnak – ezért tudják használni a világot, ezért előkelőek, ezért van eleganciájuk. Mindig megmaradok proletárnak, kispolgárnak.

Újabban csodálkozva veszem észre, hogy miközben kamaszkorban szépnek és varázslatosnak láttam a színésznőket, mai szemmel nézve őket már nem tudom nem észrevenni, hogy mindegyiküket körülöleli valamiféle negatív aura. Nem tudom pontosan megragadni ennek lényegét – talán valamiféle elhasználódásnak lehetne nevezni, amely nem annyira fizikai, mint inkább lelki, szellemi (erkölcsi?). Már semmi sem áll távolabb tőlem, mint a színésznői lét bűvkörébe kerülni – egyébként is rég tudom, hogy az előadóművészetnek van egy sajátos vonása, ami megtéveszti az embert (a nézőt). Az előadás, a színpad olyan koncentráltságot, intenzitást ad a személynek, amely a színpad előtt és után már nincsen sehol. Az előadás eksztatikus állapot, amely kiragadja a személyt önmagából is.

Átsuhan az agyamon, hogy nem megyek többet színházba. Folyamatosan olyan problémákat (és olyan módon) állítanak középpontba, amelyek vagy taszítanak, vagy meg sem érintenek.

Különös nézni egy darabot, amely nem ragad magával – sem az előadás, sem a téma kiválasztása és feldolgozása. Ilyenkor a szerzőre és a rendezőre gondolok. Ők fontosnak érezték a témát, és abban a hiszemben nyúltak hozzá, hogy közös problémát ragadnak meg. A probléma valóságosságában nem kételkedtek. Közben ott ülök a nézőtéren, és nem vitatkozom velük (tehát nem másként gondolom), hanem az egész kérdést valótlannak érzem. Igazából ezen a ponton bukik meg minden. Egy darab lehet megvilágosító, magával ragadó, vagy botrányt keltő. Azzal, hogy hatást gyakorol, válaszra készteti a nézőt, továbbgondolásra, már elérte a célját. Abban a nézőben, akiben nem kelt hatást, legfeljebb viszolygást, abban a nézőben az egész darab az elejétől a végéig megbukott.

Mindig különös élmény, hogy ami valakinek (vagy éppen sokaknak) igazi dráma, igazi probléma, igazi kérdés, az másnak valótlan, érdektelen, súlytalan. Ez számomra nem valamiféle relativizmus alapvetése, hanem annak a kérdésnek és hitnek a kezdete, amely a valóságosság körére irányul: “mi valóságos az életben, a világban, és mi az illúzió, a látszat?”. Nincs rosszabb, mint álproblémákkal viaskodni.

Egy indiai tanmesében a sötétedéskor az erdőben nyughelyet kereső vándor egy kígyót vesz észre a félhomályban, ezért reggelig moccanni sem mer, hanem meredten nézi a hüllőt. Amikor felkel a nap, csak akkor látja meg, hogy amit kígyónak nézett, az csupán egy kötéldarab. Mennyi elfecsérelt élet zárul le úgy, hogy az ember még arra sem jön rá, hogy évtizedekig egy kötéldarabot bámult jeges félelemben.