Emlékezet

2010 január 9. | Szerző: akinincs |

Mindannyian jártunk már úgy, hogy tetszett valaki, talán bele is szerettünk, ám csak szenvedés és elutasítás fakadt belőle. Mindannyian jártunk már úgy (is), hogy az élet felkínált egy vágyott lehetőséget, ám nem voltunk felkészülve rá, nem tudtuk megtartani, nem tudtunk élni vele – és az ebből fakadó kudarcélmény nyomta a lelkünket.

A szenvedés és fájdalom a jelenben átélve mindig úgy tűnik, hogy végtelen, nem lehet túlélni. Majd eltellik pár év, és már az is feledésbe merül, ami kiváltotta. A kudarcaim közül is már csak némelyikre emlékszem. Döbbenetes élmény, amikor valaki emlékeztet egy elfeledett epizódra, ennek nyomán felidéződik, hogy igen, mennyit küszködtem érte, vele, és mégis, teljesen kihullott az emlékezetemből. Már nem tettem volna bele az életrajzomba, pedig akkor roppant fontosnak hatott.

Sok év távlatából jövök rá, hogy már teljesen mindegy, annak idején “Évike” viszontszeretett-e, vagy sem. Volt-e kapcsolatunk, vagy sem. Az emlékezetben az események többsége már csak történet, amelyet el lehet mesélni, de csekély érzelmi reakciót idéz fel. Persze nem minden emlék ilyen – mégis tanulságos.

Amikor az emlékeket leltározom, és a mára kifejtett hatásukat próbálom felfejteni, akkor érdekes összefüggés sejlik fel. Az ember hajlamos a magánélet fontosságát hangsúlyozni, mégis, annak, hogy húszévesen életem nagy szerelme, “Évike” szakított velem, kevéssé fontos, mint az, hogy milyen iskolát végeztem, mihez értek, és mennyire.

“Évike” eltűnt az életemből, és képtelen vagyok elképzelni, hogy így mitől estem el. Közhelyeket lehetne csak mondani a közös boldogságról, a közös életről, a közös gyermekekről. Az a sors azonban, ami “Évike” mellett bontakozott volna ki, teljesen a homályban marad. Nem tudom, mit veszítettem azzal, hogy elveszítettem őt. Azt viszont pontosan fel tudom mérni, hogy amit nem tanultam meg, amit nem végeztem el, az milyen hatással van az életemre, hogyan szűkíti be a mozgásteremet.

Amikor a felnőttek azt mondják a kamasznak, hogy tanuljon, és nem a szerelem, hanem a tanulás alapozza meg az életét, akkor fájóan igazat mondanak. A tanulás, az iskola határozza meg, hogy az ember milyen világ polgára lesz élete szinte teljes szakaszában, és az a környezet, amelyben él és dolgozik, határozza meg a lehetőségeit – vagyis a magánéletét is.

Nem tudom, hogy mi a rosszabb, mi a nyomasztóbb – ha valaki a képességei alatti, vagy feletti életet él…………..bár azt hiszem, hogy ez is az embertől függ – hogyan éli meg..

Mégis, ami számomra itt és most a legfontosabb tanulság, hogy a fontosnak tűnő dolgoktól időben távolodva semlegesekké válnak………….