Az elengedés művészete

2010 január 9. | Szerző: akinincs |

Élt egyszer egy ember, aki megtanulta – mert állandóan ezt duruzsolták a fülébe ködös lelkű nők -, hogy a szeretet képes elengedni a másikat. Emberünk – bár eme nők sem tudták életükben ezt a tanítást megvalósítani, csak szónokoltak róla -, elhitte ezt a magasztos bölcsességet, és mindent eszerint csinált – ha az, akit szeretett, menni akart, elengedte első szóra, és még segített is neki csomagolni (ezért senki nem érezte úgy, hogy igazán szeretné őt, mert a szeretet ragaszkodás is).

Egyszer kapott egy pompás vadlovat ajándékba. Szilaj, fényes szőrű, fenséges paripa volt a maga vad zabolátlanságával, ám szüntelen kitörni akart a karámból, ami természetes volt, hiszen sem érdek, sem érzelem nem kötötte a helyhez, és az emberekhez.

Hősünk egyből beleszeretett a lóba, ám rögtön eszébe is villant, hogy akit szeretünk, azt el kell engednünk. Ezért látva, hogy a ló menni akar, tüstént elengedte, mert azt, hogy betörje, erőszaknak tartotta.

Hősünk így megfosztotta magát és a lovat egy olyan kapcsolattól, amely vad és kitartó egymásnak feszülés után válhat teljessé és elválaszthatatlanná – ami után már a ló hűségből marad, és maradni akar. Erről azonban a ködös lelkű nők nem tanítottak neki semmit. Nem is taníthattak, mert ilyen mélyen soha nem láttak semmit az életben………..ezért volt ködös a lelkük………..