Gyilkos költészet

2010 január 4. | Szerző: akinincs |

Kissé félszegen azt suttogta, hogy verseket ír, és ha kíváncsi vagyok, szívesen megmutatja. Mámorosan a mosolyától azonnal bólintottam. Nem csak udvariasság volt, hanem őszinte érdeklődés, végtére tudtam, hogy a vers a feltárulkozás igen erőteljes formája. Szerettem volna mélyebben megismerni.

Legnagyobb meglepetésemre azonnal kiemelt egy papírköteget a táskájából, és átnyújtotta. Nem gondoltam, hogy magánál hordja az írásait. Feszélyezett ugyan, hogy itt és most ráhangolódjak versekre, amikor a közelsége miatt amúgy is kábult oldottságban úsztam, de megráztam magam, és olvasni kezdtem. Már az elején láttam, hogy kiábrándító. A szöveg ritmusa megtörik, a rímek erőltetettek, és amúgy is azt hiszi, hogy a vers lényege a rímelés, ezért nem győzi túlzásba vinni. A versben megjelenő érzelmek csapongók, a képek látványosak és nagyotmondók. A mámorom pillanatokon belül elpárolgott, és kiábrándultsággal küzdöttem, de ekkor még erős volt az iránta érzett vágy, ezért hazudtam. Belekapaszkodtam a vers elfogadható részeibe, és csak azokról beszéltem, miközben széles és negédes mosoly uralta az arcomat, maszkot húzva valódi érzéseimre. A hazugság mosolya annyira erősen tudja magát a lelkembe égetni, hogy utána nem győzöm az emlékét is lemosni. A hazug mosoly bemocskol.

Nem kerestem többet. Nem tudtam megbocsátani, hogy hazugságra késztetett. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy nem ismerte fel, versei pocsék fércművek. Meggyűlöltem………

 

Kommentár

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyan lehet haragudni a másikra a saját hazugságainkért. Első pillantásra felvethető, hogy miként beszélhetünk külső kényszerről akkor, amikor semmi és senki nem korlátoz bennünket az igazmondásban.

Valóban ennyire egyszerű lenne a helyzet?

Az első dolog, ami megállapítható, hogy a verseket nem azzal a szándékkal mutatták meg, hogy megkritizáljuk azokat, tárgyszerű véleményt mondjunk róluk. Az átadásban a feltárulkozás szándéka, és a kétely hiánya mutatkozik meg. A lányban nincs bizonytalanság. Azonosítja magát a végeredménnyel, azt jónak és kifejezőnek tartja. Azért mutatja meg, mert azt akarja, hogy ugyanazt éljük át, amit ő átél a saját alkotásával kapcsolatban. Vagyis ki van jelölve az olvasó szerepe.

A második szembeötlő dolog a tapintat kérdése. Egy ilyen szituációban is számtalan kérdés merülhet fel, amire az ember nem tud egyértelmű válaszokat adni hirtelenjébe. Maga a szituáció kényszeríti ki a hazugságot, mert a helyes döntés meghozatalához (vagyis hogyan mondjam el a véleményemet, elmondjam-e) olykor idő és átgondoltság kell, viszont reagálni gyakran azonnal szükséges. A kegyes hazugság, tehát a valódi vélemény elkendőzése, a belemenekülés az általánosságokba olykor nem érdektől vezérelt, hanem az időnyerést szolgálja.

Évekkel ezelőtt egy hasonló helyzet hatására megértettem, hogy a tapintatlanságot az követi el, aki kellő önkritika, önismeret hiányában olyan helyzetet teremt, amiben a másik csak bántó lehet. Valójában elutasítani valakit, lerombolni az önbizalmát, megbántani nem örömteli feladat. Ha valaki verseket ír, és nem ismeri fel, hogy azok rosszak, ha nem ismeri fel, hogy nem várhat többet tőle, mint az íróasztalfióknak szánt önkifejezési formát, akkor folyamatosan kellemetlen helyzetbe fogja hozni a környzetét – tehát ő a tapintatlan.

Nem csak az jár felelősséggel, hogy miként mondom el a véleményemet, hanem az is, hogy kinek mutatom meg a műveimet. Vannak ugyanis olyan élethelyzetek, amikor a másik ember egész egyszerűen nem lehet őszinte. Az igazi őszinteségnek megvan a maga helye és ideje, kell hozzá egy olyan bizalmi viszony, amely elviseli a valóság kimondását is. Ha olyan kapcsolatokat terhelek meg azzal, hogy véleményt várok el, amelyekben még vagy már nem lehetséges az igazmondás, akkor tulajdonképpen hazugságra késztetem az embereket. Nem is beszélve arról, amikor valójában nem is az őszinte véleményükre és értékítéletükre vagyok kíváncsi, hanem azt várom el tőlük, hogy visszaigazolják az én álláspontomat. Ekkor már nem csupán hazugságra késztetem őket, hanem ki is használom a velük való kapcsolatomat.

A konkrét történethez (ami egyébként részben kitalált) hozzátartozik egy fontos kiegészítés. A vers megmutatása nem azért váltott ki csalódást, mert a vers formailag rossz, hanem mert tartalmilag is rossz, ez pedig jelen esetben csak azt jelentheti, hogy a versen keresztül a másik ember is megbukik. Az, hogy a vágyakozás mégis továbbviszi a cselekményt, természetes. A léleknek, szívnek is van tehetetlenségi ereje. Ha a találkozó a szimpátia, a tetszés alapján jön létre, akkor egy ilyen negatív élmény hatására még nem biztos az ember abban, hogy ezzel az egész történet léket kapott, vagy még fel lehet állni belőle. A végeredmény, az összegzés már csak utólag kristályosodik ki.

A lány hibázott, amiért egy ismerkedési szakaszban, önkritika és kétely nélkül mutogatta a verseit. A lány önnön minőségét (ízlését, műveltségét) tárta fel azzal, hogy miként viszonyult a saját verseihez, és mit várt el tőlem, olvasótól (valójában nem az igazságot, hanem visszaigazolást). A lány a verseivel megmutatta, hogy milyen érzései, lelkiállapotai vannak (amelyek jelen esetben éppen taszítanak). Tehát ha összességében nézem, akkor nem a versekről kellett volna véleményt mondanom, hanem róla.

Kérdés az, hogy kinek a felelőssége és kötelessége az őszinteség – az az őszinteség, amely az egész embert érinti. Más a feleslősségem, ha még akarok tőle valamit, ha kapcsolatot és jövőt építek, és más a kötelességem, ha az élmény hatására úgy döntök, hogy itt lezárom. Nem biztos, hogy korrekt egy végső búcsú keretében leszúrni a másik embert..

Az őszinteséget/hazugságot nem mindig választjuk. Olykor nincs is rá esélyünk, hogy válasszunk, és ezt a szituációt a másik ember teremti meg – mint most is.

A történet azonban valójában arról szól, hogy mégoly szimpatikus emberek is felvillanthatnak magukból olyan vonást, amellyel végleg elidegenítenek másokat. Meglehet, hogy másként is csinálhatta volna a lány, talán soha nem mutatta volna meg a verseit, de ő akkor is az a lány lett volna, aki ezeket a verseket írja, akinek ez és ilyen a lelki élete, és ennek valamilyen formában előbb-utóbb ki kellett volna ütköznie…..ilyen értelemben pedig nem is a vers formai silányságán van a hangsúly.