Egyetlen valódi kapcsolatot ismerek, az összes többit hamisnak tartom.
A hamis kapcsolatok tárgyként, funkcionálisan használják a másik embert – csupán a valódi kapcsolatban válhatunk személlyé, lesz arcunk.
A valódi kapcsolatban, legyen szó barátságról, szerelemről, családi vagy egyéb érzelmi kötelékről, az egész ember fontos, és ez kölcsönös. A kölcsönösség hiányában a kapcsolat nem lehet valódi.
Az anya, aki gyermekében a teljesítményt látja, és dicsekvésre használja, minden alkalommal a társaság elé állítva, beszámolva a legutolsó sikeréről, a gyermekét tárgyként kezeli.
A férfi, aki dekoratív barátnőjével büszkén állít be, vele reprezentál, kedvesét valójában tárgyként használja, kiegészítő ruhadarabként, státusszimbólumként.
A férfi, aki feleségét pusztán anyának, szakácsnak, szexpartnernek, mosónőnek, érzelmi háttérnek tekinti, de az egész emberről nem akar tudomást venni, a valódi érdeklődésére, belső életére nem kíváncsi, és nem is engedi ezekből a szerepkörökből kitörni, az a férfi feleségét tárgyként használja.
A verseket író leány (lásd előző bejegyzés), aki műveit megmutatja udvarlójának, de nem kíváncsi valódi véleményére, pláne nem művének értékére, hanem egész lénye egyetlen kérdést sugall, nevezetesen, hogy “ugye jók?”, és nem hagy más válaszra lehetőséget az igenlésen túl, ama leány a másik embert tárgyként használja.
A feleség, aki barátnőjének folyton férjéről panaszkodik, mindenért őt állítva be hibásnak, de nem megérteni akarja kapcsolatának válságát, hanem szövetségeseket keres a férje ellen, csupán tárgyként használja környezetét.
A magánytól rettegő, és már gyermekre vágyó nő, aki férjet, társat keres, és valódi hit és elköteleződés nélkül a lehetőséget felkínáló férfi karjába omlik, a férfit csupán tárgyként kezeli, olyan tárgyként, ami megteremti számára a vágyott állapotot.
A fenti példákból talán felsejlik, hogy ha tárgyként kezelem a másikat, akkor funkciót adok neki, manipulálom, és egy előre megfogalmazott eredményt várok el tőle. Nem vagyok kíváncsi rá egészében, nem hagyom, hogy szabadon reagáljon, hanem kijelölöm számára a lehetséges mozgásteret. Amikor tárgyként kezelem a másik embert, akkor megfosztom személyétől, arcától, és beteszem egy skatulyába, és onnan nem is engedem ki, vagy ha ki akar törni az általam szabott keretből, akkor visszatuszkolom. Benső élete nem érdekel, ami nem illeszthető bele a világomba belőle, azt eltiprom és negligálom.
Természetesen kikerülhetetlen, hogy az emberek egy részét ilyen tárgyiasult kapcsolatba helyezzük bele, mint ahogy mi is tárgyiasulunk mások számára. A tragédia azonban ott kezdődik, hogy az a kevés és bensőségesnek szánt kapcsolat, amely az igazságon és a kölcsönösségen kellene hogy alapuljon, még az is gyakorta tárgyiasítja a szereplőket – gondolok itt a családra.
Nem mindenkiben él érzékenység arra, hogy őt tárgyként kezelik. Sokan örömmel mennek bele időlegesen, hogy kitöltsék a számukra felkínált szerepkört, mert így fontosnak érezhetik magukat, elismerésre tehetnek szert, vagy ezáltal érhetnek célba (lásd udvarlás). Nem vitatván, hogy valódi kapcsolatban is előfordulhat, hogy az ember időlegesen funkcionális eszközzé válik a másik életében (bár arra is kell érzékenységnek lennie, hogy ne tárgyiasítsam azt, akit szeretek, és ha mégis megteszem, észleljem), hosszú távon mégis azt mondom, hogy az olyan kapcsolat, amelynek alapja nem a kölcsönösség, nem a nyíltság, nem a másik személyének minél teljesebb figyelembe vétele, vagyis azon kapcsolatok, amelyek kezdettől a tárgyiasításra épülnek, csak kiüresedni tudnak, és sehova nem vezetnek.
A levezetéshez az is hozzátartozik, hogy személyek közötti valódi kapcsolat csak személyek között jöhet létre, márpedig könnyen felismerhető, hogy az emberek jelentős része személy előtti stádiumban, bebábozódva éli az életét. Nincs valódi érdeklődése, nincs valódi benső élete, nincs önálló léte, nincs akarata, nincs szuverén célja (az életstandardon kívül, amit mindenki más is akar – család, autó, lakás, jól fizető munka), egész élete sodródás és alvajárás. Erre az alapra nem lehet valódi kapcsolatot építeni, ezért arra a kérdésre, amit sokan feltesznek, hogy miért ment tönkre a házasságuk, miért nem tiszteli őket a gyerekük, nem lehet konkrét hibákat felsoroló választ adni. Az alapok hiányoznak, amikre építkezni lehet. A többi már csak válságtünet…………..