Gyakorta elkövetjük azt a hibát, hogy írásműveinket a környezetünknek mutogatjuk – családnak, barátoknak, ismerősöknek.
Még ha remekül írunk is, ennél nagyobb hibát nem is lehet elkövetni. Ez már nem is hiba, hanem bűn, a mértéktelenség tapintatlansága. A közvetlen környezetünk ilyen-olyan okból amúgy sem őszinte, nem is lehet őszinte, és mivel nem önként vállalkozott, talán még a megítélésre is alkalmatlan.
A szövegnek meg kell találnia a saját olvasóját, ez pedig a legritkább esetben történik úgy, hogy rámutatunk valakire, és elolvastatjuk vele.
A másik probléma, hogy az írás valamilyen formában mégiscsak feltárulkozás. A közvetlen környezetünk valamelyest kialakította azokat a határokat, amelyek köztük és köztünk húzódnak. Nem mindenkit tölt el örömmel, ha többet és mélyebbet tud meg rólunk, mint amennyit hajlandó befogadni. Ezért elolvastatni vele az írásunkat már-már erószaktétel.
Legyünk hát tapintatosak, és családunk, barátaink elől titkoljuk, ha írunk!