Gondolatok az erőszakról

2010 január 3. | Szerző: akinincs |

Az erőszak (a verekedésre-verésre utalok) általában döbbenetet vált ki, amely kétfelé sodorja a szemlélőit. Szeretnének másfelé nézni, ott sem lenni, ugyanakkor valami mégis vonzza őket, és bámulják.

Az erőszak megítélésében olyan mélységes “bölcsességek” segítenek minket, mint “nőket megütni gyávaság”, “az erőszak a gyengék fegyvere”. A közvélekedés nem is képes ennél mélyebb és találóbb elemzésre – annál is inkább, mert a többség, leszámítva a gyerekkort, talán egész életében mentes marad az erőszakos tettektől (legfeljebb a gyerekét veri, de az nem igazi spontán és ösztönös cselekvés).

Aki átél erőszakot tevőlegesen, vagyis nem passzívan, az új tapasztalattal gazdagodik, olyan tapasztalattal, amit az erőszak általános elutasítása miatt nem is oszthat meg senkivel. Meg kell a saját élményét hamisítania, hogy visszaigazolhassa a közvélemény elvárásait.

Az erőszak felszabadít. Az erőszak egy határvonal, amit ha átlép az ember, az egész világ megváltozik, és mélyebb önismeretre tesz szert (feltéve, ha nem ijed meg az élménytől, amely szembeállítja környezetének kispolgári képmutatásával). 

Az erőszakot nem azért ítéljük el elsősorban, mert végtelenül humánussá váltunk, hanem mert behódoltunk a racionalizmusnak, az értelem kultuszának, és hát az erőszak sokkal inkább az ösztönvilághoz kötődik. Képmutatás, hogy megvetjük az erőszakot, mert az “állati”, miközben a szexet dicsőítjük, holott ugyanúgy az ösztönvilág része.

Amikor az ember erőszakot követ el, akkor megkönnyebbül. Nem azért, mert kiadta a feszültséget, ami felhalmozódott benne, hanem mert átélhetett valami mély, igazi dolgot, amit  a civilizációs máz és handabanda eltakart.

A civilizált ember annyira rabjává vált a “viselkedésnek”, hogy csak nagyon ritkán tapasztalja meg az igazi, mélyről jövő, nem kontrollált cselekvés szabadságát. Azt, amikor énjét elveszíti, és átadja magát valami mélyebbnek, de úgy, hogy nem rabja, hanem végrehajtója.

Az erőszak nem a gyengék fegyvere, hanem gyakorta az utolsó lépés, hogy a másik önmaga köré, és elénk húzott falát áttörjük, hogy a saját létünkért kiálljunk. Ameddig van párbeszéd, amíg a felek méltósága és szuverenitása érintetlen, addig semmiféle erőszak nem pattanhat ki. Az erőszak ezért nem egyértelműen a kezdeményezőjéről árulkodik, hanem az elszenvedőjéről.

Ha az erőszak ilyesféle kommunikációs lépés, akkor már nem számít, hogy a másik nő vagy férfi, kisebb, nagyobb, erősebb, gyengébb. Az ember egész testét átjárja annak dühe, hogy itt és most kétségbe vonták a létét, az igazságát, az emberségét. Már nem számít, hogy verik vagy ver, mert az erőszakban vissza akarja kapni az arcát.

A neurotikus lélek semmi más, mint a folyton kontrollált élet, a bűntudat és az elfojtás keveréke. Ezen keretek között hiába is várják a nők az igazi férfit. Az igazi férfi ebben a civilizációban nem is valósulhat meg – a büszke, erős, magahívő és nyílt férfi olyan társadalmak sajátja, ahol a behódolás, a képmutatás bűn, és elvárják, hogy a férfi kiálljon magáért.