Gondolatok a színházban II.

2009 december 18. | Szerző: akinincs |

Színész és szerep: korábban mindig úgy gondoltam, hogy a megformált szerepek mindenképpen visszahatnak a színészre, és nem lehet következmények nélkül belebújni egy karakter bőrébe. Korábban azt gondoltam, hogy nem lehet jó alakítást nyújtani a megformálandó jellem és sors megértése nélkül, tehát a színészethez valamiféle bölcsesség, mély emberismeret szükségességét társítottam. Így gondoltam korábban, ám közben a színészinterjúk azzal szembesítettek, hogy sokszor semmivel több tudás és bölcsesség nincs a színész birtokában a köznapi emberhez képest, sőt, döbbenetes ostobaságokkal lehet találkozni a szerepből kilépő és elmélkedő ember esetén. Az egyetlen, ami többnyire kimutatható, egy nagyfokú érzékenység és impulzív alkat. Ma már tudom, hogy a szerep felépítése egyáltalán nem követeli meg a szerep megértését, már akkor is hiteles alakítás nyújtható, ha csupán a szerep érzelmi állapotait azonosítja és idézi fel magában a színész. A mágikus színjátszás számomra azt jelentené, hogy a színész mintegy megidézi az eljátszott karakter lelkét, és átváltozik. A köznapi színjátszás csupán szituációs játék, amelynek során a különböző jeleneteket nem köti össze semmi más, mint a színész személye……………

Színész és Sors: a színésznek van egy adott fizikuma, arca, kisugárzása, karaktere, és mindez együtt meghatározza, hogy milyen szerepeket játszhat el. Ha a rendező rosszul választana, akkor megbukna a mű, mert az emberek disszharmóniát éreznének a szerep és a színész között. A színészek között vannak, akik bármilyen szerepet eljátszhatnak, mert univerzális a karakterük, és vannak, akik csak meghatározott szerepkört alakíthatnak, olyannyira markáns jellegük van (karakterszínészek). A színjátszás tehát azt mutatja, hogy az ember megjelenése, kisugárzása, fizikuma magában rejti a lehetséges Sorsot, illetve azt, hogy mennyire sokféle életút közül választhat. Ha ezt a gondolatot továbbfűzzük, akkor az következik, hogy vannak univerzális emberek, akik számtalan Sors (életút) közül választhatnak (választhatnának), és vannak emberek, akiknek egy meghatározott Sors jutott,  amiből képtelenek kilépni, vagyis igazából nincs választási lehetőségük. Az ember maga a Sors.

Gondolati játék: szeretteinket, ismerőseinket próbáljuk szerepekbe beleképzelni: milyen karaktert – király, szolga, strázsa, hóhér, pap, stb. -, és milyen sorsot játszhatnának el a megjelenésük alapján.

No díszlet: amikor az ember a sokadik darabot látja minimál díszlettel (asztal és szék, meg egy pohár víz), akkor gyanút fog, hogy már nem is divatról van szó, hanem költségtakarékosságról. Egyébként sem értem, hogy ha a művész önmegvalósít, saját értelmezést alakít ki, akkor miért vannak trendi megoldások, amelyek szinte követelményként visszaköszönnek minden rendezőnél.

A néző: sokaknál az igény, hogy nagy kérdésekkel szembesüljön, drámai élethelyzeteket lásson, amelyek gondolkodásra és válaszra késztetik, inkább a kirándulás kategóriájába tartozik. Soha nem értettem, hogyan lehet átsodródni az életen, és néha, kikapcsolódásképpen elmenni mondjuk színházba, ahol a lélek megborzong, az elme rácsodálkozik a világra, majd másnap visszamegy a szokott életbe, és igazából lerázza magáról az egészet, legfeljebb muníciónak használja baráti beszélgetésekhez. Számomra a “filozófia” (ha a szüntelen gondolkodást és keresést annak nevezzük) nem hobbi, nem kikapcsolódás, nem műveltség, hanem szükségszerű és kikerülhetetlen tevékenység……….