Gondolatok a színházban

2009 december 17. | Szerző: akinincs |

Interaktív színház: a színészek megszólítják a közönséget, bratyiznak vele, a széksorok között rohangálnak, és leszólítanak embereket, kikacsintanak a darabból, úgy tesznek, mintha a nézők is a darabhoz tartoznának……………..számomra nem ez a színház. Nézőként megkövetelem a távolságot a színészektől. Nézőként az a szerepem, hogy jelen legyek, de láthatatlanul, megszólíthatatlanul. Nem úgy látom az eseményeket, mint a tévében, hanem a közelség folytán a részese vagyok a szituációnak, ám misztikus módon, és nem közvetlenül, nem fizikailag. Az interaktív színház számomra közönséges. Arra gondolok, hogy a rendező, a színtársulat talán nem viseli el a cselekmény feszültségét, és kényszeresen megtöri azzal a folyamatot, hogy bohóckodik, félrekacsint, szinte azt mondja könyörgőn, hogy kérlek, ne vegyetek ám komolyan!……..Nem kell!

A rejtózködő drámaíró: sok darab esetén érzem úgy a mondanivaló tekintetében, hogy a szerző szerencsés, amiért a művészetet, az indirekt közlést választotta, mert ha egy esszében kellene megfogalmaznia a filozófiáját, akkor egyből lelepleződne, hogy bugyuta, infantilis, felszínes. Így azonban, hogy a sületlenségét szétteríti a cselekményben, sokszor csupán sugallva az álláspontját, igazából elrejtőzik a sokféle értelmezés lehetősége mögé, és egyidejűleg lehet zsenit sejteni benne, és kóklert.

A dráma helyszíne: lassan ráunhatnánk már a nyomortelepeken, elmegyógyintézetekben játszódó drámákra. Lassan elég lehetne már a kurvákból, a csövesekből, az elmebetegekből. Lassan már telítődhetnénk azzal, hogy folyton a pöcegödörben turkáljunk.

A dráma mint tükör: pokoli könnyű tükröt tartani egy társadalom elé. Középszerű tehetséggel már mindent és mindenkit le lehet leplezni, kifigurázni, esendőségét, pőreségét feltárni. A tehetség, a belső tartalom ahhoz kell, hogy ezen túllépve felmutassuk a pozitívumot is, ami segítheti a nézőt abban, hogy képes legyen elválasztani a jót a rossztól (legyen élménye, képe, fogalma a jóról). A drámának katarzissal, és nem lezáratlansággal és reménytelenséggel kell véget érnie. A happy end amúgy elmehet a fenébe: nem reményt, hanem hitet kell nyújtani.