A két fivér története

2009 december 11. | Szerző: akinincs |

Élt egyszer két fivér, Lévi és Tamás. Fivérek voltak, de nagyobb különbséget ember és ember között nem is lehetne elgondolni.

Lévi mindenben az általánost kereste, a közös vonást. Azt gondolta, hogy minden érzésnek, például a szeretetnek, van egy lényegi magja, és ha ezt megtalálja, megéli az ember, akkor már megélte a szeretet összes fajtáját. Rendkívül intenzíven élt meg tehát minden pillanatot, minden eseményt: elég volt egyszer szerelembe esnie, és már mindent tudott a szerelemről.  Ezért harminc esztendős korára gyakorlatilag mindent megtapasztalt. Egyre várt, hátha új élményt hoz számára az élet, de már csak azt érezte, hogy minden ismétlődik, minden ugyanaz. Elveszítve életkedvét tengődött haláláig.

Tamás az ellentéte volt. Mindenben az egyszerit, a megismételhetetlent fedezte fel, ezért számára nem volt két egyforma tapasztalat. Minden érzést teljesen másnak élt meg a korábbihoz képest, ezért soha nem tudta felhasználni a korábbi élményeit, és nem is tudott betelni az élettel, amely nem szűnő ismeretlen és izgalmas világot jelentett a számára. Tamás olyan volt, mint egy folyton újraírható füzet, amelyből a korábban beírtak kitörlődnek, hogy új információknak adják át a helyüket.

Lévi a pontos és lényeglátó emlékezet volt, Tamás a jótékony feledés és nyitottság. Lévi folyton raktározott, feldolgozott, Tamás folyton mozgásban volt, és az új felé törekedett. Lévi bankár és könyvtáros volt, Tamás felfedező és kalandor. Szüntelen vitában álltak egymással, és soha nem tudták megérteni a másik nézőpontját. Mindkettő gyengeelméjűnek tartotta a másikat.