Bocsánatkérők

2009 december 10. | Szerző: akinincs |

Bár a bocsánatkérés elég ritka dolog – sokan inkább összeszorítják az ajkukat, és elfordulnak a másik embertől, mintsem beismerjék, hogy hibáztak -, mégis érdemes figyelmünket a megmaradt kevéske bocsánatkérésre fordítani, mert ezt is sokféleképpen lehet megvalósítani. Néhány karakteres formáját mutatnám be.

Száját összepréseli, a bocsánatkérést röviden, katonásan, pattogón adja elő, miközben szúrós tekintetet mélyeszt a sértettbe. Maga a bocsánatkérés rövidebb, mint a hozzácsatolt kommentár, amiben a delikvens leszögezi, hogy ő nem szokott amúgy bocsánatot kérni (ezzel is a tett súlyát akarja növelni), ez pedig egy kivételes eset, és nem fog könyörögni. Még méltatja magát pár mondatban, majd várakozón, némi türelmetlenséggel méregeti a másikat. A sértett, akitől bocsánatot kértek, teljes joggal úgy érezheti, hogy most kegyet gyakoroltak vele szemben, és hálásnak kell lennie egy ilyen kitüntető és ritka gesztusért. Valamiért mégis úgy érzi, hogy a bocsánatkérés megalázóbb, mint a vele szemben elkövetett sértés, ugyanis az elhangzottaknak erősen ultimátum jellege van, aminek lényege, hogy “ha nem bocsátasz meg, nekem úgy is jó, de akkor nem állok veled többet szóba”, továbbá az is egyértelmű, hogy semmilyen további megbeszélés, felhánytorgatás nem lehetséges. Vagy jó így a bocsánatkérés, vagy le van……… A bocsánatkérés ezen fajtája látszólag büszkeségből fakad, valójában gőg, egoizmus, önhit, lenézés keveréke. Megalázónak érzi, hogy bocsánatot kell kérnie – bármiről legyen is szó, nem viseli az alárendelt helyzetet.

Szinte sírva mondja ki, hogy bocsánat. Egész lénye reszket, mintha az ősbűnt követte volna el, és tettéért száműzhetik a teremtett világból. Koldulja a megbocsátást, rimánkodik, magát ócsárolja, megalázkodik. Az ember ott áll vele szemben, a szánalom és az együttérzés váltakozik benne, miközben érzi, hogy az egész bocsánatkérés nem más, mint az ijedt kisgyermek igyekezete, hogy elkerülje a büntetést, a kizárást, ami idegileg megterhelheti, ami a magány keserű sötétjébe taszíthatja. Nem valódi megbánás, a tettének súlyát nem is érzi gyakorta, vagy túldimenzionálja, inkább a következményektől fél, és mindent megtesz, beleértve a térdencsúszást is, csak hogy ne kelljen azokat elszenvednie, ne kelljen azt éreznie, hogy ő bűnös lélek. Jobban belegondolva nem is a büntetéstől fél, valószínűleg lelkizésre hajlamos, és ha nem kap feloldozást, akkor az önvád pokla vár rá, amit jobbnak lát elkerülni, még azon az áron is, hogy meg kell alázkodnia.

Könnyedén kimondja, hogy bocsánat. Ő a diplomata, egyben a legritkább tipus. Valójában nem érdekli, hogy mit követett el, pontosabban nem ez a fontos a számára. Annyit lát, hogy a viselkedése megbántotta a másikat, ám azon már rendszerint túllép, hogy az ő szempontjából is bántó-e a saját viselkedése. Nagyvonalú, ezért nem megy bele kicsinyes vitákba arról, hogy félreértés volt csupán, kinek van igaza, ki tévedett. Azt gondolja, hogy a bocsánatkérés olcsóbb és rövidebb, mint egy vita, egy magyarázkodás, ezért gálánsan meghajol, bocsánatot kér, a másik vállát megsimogatja, a szemébe néz, és gyengéden elmosolyodik. Nem kommentál, rövid, lényegretörő, szelíd és belátó. A gesztusnak köszönhetően a sértett fél is úgy érzi, hogy a lelkét, a méltóságát megtisztelték, kárpótolták, és számára is könnyű a váltás, az ügy lezárása. 

Bár nem a bocsánatkérők táborát gyarapítja, a legjellemzőbb embertípus, aki elkerüli a beismerést, a sunnyogó. Egy időre eltűnik, hagyja, hogy a sérelmek maguktól elévüljenek, majd valamiféle intuitív döntéssel meghatározza, hogy mely időpont a legalkalmasabb a visszatérésre úgy, hogy a történtekről már egyetlen szót ne kelljen ejteni. Úgy bukkan fel, mintha mi sem történt volna. Ha az ember mégis felemlegeti bátortalanul a sérelmét, akkor sajnálkozás jut osztályrészéül, szembesítik azzal, hogy a múltban él, és már mindenki elfeledte az egészet, csak a kicsinyesek kapaszkodnak a tegnapba. Ezt természetesen a bűnös mondja ítélet gyanánt a sértettről, gyakorta őszinte felháborodással nyomatékosítva. A sunnyogó ugyanis rendszerint maga határozza meg a tettének súlyát, az elévülés idejét – mindebbe a sértettnek beleszólása nincsen. Ha mégis makog, akkor magát szégyeníti meg, és ki lesz kiáltva egoistának. Legfeljebb bocsánatot kérhet, amiért felhánytorgat elavult ügyeket.