Árnyék a retinán

2009 november 26. | Szerző: akinincs |

Kálmán ötvenes, rendkívül művelt és kifinomult férfi. Nem mellékesen boldogtalan. A boldogtalanságát csak azért említem, mert szorosan összefügg a már felsorolt tulajdonságaival – nem találja helyét és közegét, a mindennapi barbarizmus és tempó pedig folyamatosan mérgezi.

Reflektív emberként minden ingerre gazdag reakció keletkezik a lelkében, agyában, amit mívesen megformált mondatokkal, hangsúllyal és gesztusokkal ad elő környezetének. Viszont éppen a reflektív emberek betegsége uralja: annyira kitölti figyelmét a saját reakcióinak változatos áramlása, hogy nem képes helyet szorítani a másik embernek. A folyamatos közlésvágy agyoncsapja nála az érdeklődést. Annyi a mondanivalója, hogy a közbevetéseket afféle hátráltatásként éli meg, ha nem is türelmetlenül, de látszik rajta a várakozás, hogy befejezhesse aktuális monológját, vagy a másik szájából elhangzott félmondat által életre hívott gondolatsorba kezdhessen.

A gazdag lelkű emberek mámoros kábultságával nem is tesz kísérletet, hogy előadását a közönségéhez igazítsa, ezért környezetének jelentős részét roppantul fárasztja. Nem biztos, hogy mindezt tudatosan érzékeli is, ám valahol mégis lerakódik benne, és növeli boldogtalanságát, sehová tartozásának érzetét.

Azt hiszem, szenved, és nem találja a kiutat – önmagából. Azt gondolja, hogy hiányzik a számára megfelelő közeg, de ez a befogadó környezet csak azt jelenthetné, hogy kibeszélhesse magából a reflexióit, és megfelelő fogadtatásban részesüljön. Inkább értő és lelkesedni képes hallgatóságra vágyik, mint párbeszédet folytató emberekre.

Kálmán tehát boldogtalan, kifinomult, művelt. Ám kifinomultsága és műveltsége sem teremt olyan érzékenységet benne, amivel a másik ember lelki folyamatait érzékelni tudná. A reflektív emberek figyelme mindig a saját reakcióikra irányul elsősorban, a velük szemben álló ember viszont láthatatlan marad a számukra. Legfeljebb árnyék a retinán. 

Elnézve őt az a benyomásom támad, hogy a gazdag belső életet élő emberek tövényszerű elkülönülését láthatom. Kettősség, ellentétet hordozó kettősség valósul meg az esetükben: minél intenzívebb a belső élet, annál kevésbé kellenek a társak, viszont annál jobban megnő a közlésvágy, ami közönség után kiált.