Távol mindentől………

2009 november 23. | Szerző: akinincs |

Mottó: “Számomra az élet már csak azt jelentené, hogy egyre messzebb kerülök Istentől.” (a film zenéje: Giordano Bruno)

Ezeket a szavakat a filmbéli Giordano Bruno mondja az inkvizítornak, aki arra kéri egy négyszemközti beszélgetésben, hogy vonja vissza a tanait, azért, hogy élhessen. Ekkor Bruno már rég börtönben ül, és várja a vizsgálat végét, amely majd (mi már tudjuk) máglyára ítéli tanaiért.

Bruno filozófus volt, egy univerzális szellem, akinek a tudomány csak periférikus jelenség volt elmélődéseiben, és mert annyi minden érdekelte, és mert inkább volt filozófus, mint tudós, alakját kevéssé lehet egyházellenes célokra használni, legfeljebb meghamisítva. Nem kizárólag a világ végtelenségének, és panteista tanoknak a hirdetéséért fogta perbe az Egyház, hanem a vallás alapjait súlyosan érintő eszméiért (a szentháromság kritikája, a szeplőtelen fogantatás elvetése, Jézus mágusként történő bemutatása……..). Ha tehát felhasználják az Egyház ellen Brunot (nem is igazán szokták, Gallilei alkalmasabb propagandaanyag), akit én igazán nem ismerek, ám valamiért mégis szeretek, és közel érzek magamhoz, akkor rendszerint elhallgatják a teljes valóságot (ahol a vallás szervesen összefonódik a társadalommal, ott a vallás kritikája és megkérdőjelezése egyúttal a társadalomra is veszélyes – ezt persze a kételkedés jogának mindenekfelettiségét hirdetők hajlamosak észre sem venni) .

Mindezt bevezetőül akartam elmondani, mert korántsem a történelmi Brunoval akarok foglalkozni. Itt és most a mottóként leírt gondolat a fontos, az a mondat, ami lehet, hogy a valóságban soha el sem hangzott.

Távol mindentől………

Bruno évek óta ül a börtönben, átesett már kínvallatáson (az inkvizíció szigorúan szabályozta a kihallgatás és a per minden részletét, és olyan jogokat biztosított a vádlottaknak, amilyeneket gyakorta a világi bíróság is csak ritkán – teljesen elhibázott lenne a mai koncepciós perekhez hasonlítani az akkori eljárásokat), és fárasztó tárgyalásokon, faggatózásokon, éles vitákon.

A folyamatos tortúra egy ideig nyomás alatt tartja az embert, ám eljön egy pillanat, egy fordulópont, amikor eltávolodik a külvilágtól, és egészen befelé fordul. Ez a befelé fordulás a lényeg, mert ott tapasztal meg valamit, valami mélyet, valami hivogatót, amit Istennek (is) lehet nevezni.

Ennek a belső megtapasztalásnak a “veszélye”, hogy eltávolítja az embert a világtól, fölébe emeli, és egyúttal közömbössé is teszi iránta. A saját sorsa iránt is. Minden oly távolra kerül, ami tegnap még fontos volt. Az ember a halálra vágyik. Ez azonban nem is pontos meghatározás, hiszen nem halni akar, hanem hazatérni, feloldódni abban, amit belül átélt. Amihez képest az élet már kevés és töredékes.

A vallásokat gyakorta azzal vádolják, hogy életellenesek, pedig a vallások életellenes vonása pont ebből az élményvilágból táplálkozik. Akinek az élet a maga örömeivel az összes tapasztalata, az érthető, hogy nem érzékelve a Többet, a kevesebbet tartja az elérhető és megszerezhető maximumnak. Megtapasztalva azonban az életnél több élményét, rögtön szembekerülne azzal a dilemmával, hogy hogyan is éljen tovább, ha már nem halhat meg, ha már nem lehet eggyé az átélt lelki valósággal, sőt, a mindennapi élet során inkább távolabb sodródik tőle.

“Számomra az élet már csak azt jelentené, hogy egyre messzebb kerülök Istentől”.

Az igazán szerelmesek azon boldogságát és egyidejű szenvedését tudom hasonlatként felhozni, akik annyira vágynak egymásra, hogy nem tudnak betelni az öleléssel, az érintéssel. Boldogok, ám közben valahol szenvednek is attól, hogy nem képesek szerelmükkel egy határt átlépni, és az egymás felé tartó igyekezet során a lelkük mégis elkülönül, és ők visszahullanak a földre. A szerelem beteljesületlensége – az igazán felfokozott szerelem összekapcsolódik egyfajta halálvággyal, mely halálvágy beteljesülése valójában az idő megállítását jelentené. A Rómeó és Júlia azért népszerű, mert szimbolikus értelemben az ő szerelmük a halálban beteljesül és örökkévalóvá válik, nem úgy, mint a miénk – mi kénytelenek vagyunk átváltani a szerelmet autóra, családi házra, közös nyaralásra, házasságra és gyerekre.

Nem igaz, hogy a teljesség birtokolható az életben, bármennyit fecsegjenek is róla. A teljesség megtapasztalható, átélhető, de az élet keretei között nem lehet vele eggyé válni, nem lehet végleges élménnyé tenni. A teljességgel való egység egy másik dimenzió adottsága, amit talán nevezhetünk “mennyországnak” (képletesen vagy ténylegesen).

Giordano Bruno tehát már nem akar élni a kegyelem lehetőségével, de nem azért, mert büszke, és az igazáért mártírhalált akar halni. A per minden terhe és nyomása elvezette legbelülre, elvezette annak megtapasztalásához, amihez képest már az ő életének igazsága is lényegtelen…………….

Távol mindentől…………..