A Szakember

2009 szeptember 30. | Szerző: akinincs |

Ami a múltban a szent, a látó, a hős volt, az ma a Szakember – betelefonálós műsorokban hallom rendszeresen, hogy az ország vezetését szakemberekre kellene bízni. Úgy tűnik, hogy az általános igény valamiféle szent orákulumra minden korban megtalálja a maga formáját, és felépíti köré a maga mítoszát.

Miközben a múltbéli mítoszokban érzek realitást, a Szakember alakjában nem találom ugyanezt, sőt, hazugnak érzem.

A szent, a látó, a hős azért reálisabb, mint a Szakember, mert minden emberi esendőségük ellenére, bennük magasabb és átfogóbb szempontok fogalmazódnak meg, amik a közösség egészére vonatkoztathatóak. Ők felülről akarnak valamit lehozni az emberek közé, ami azt is jelenti, értékrendet képviselnek, és az életük árán sem fognak megengedni romboló, negatív folyamatokat, csak mert azok racionálisan jónak tűnnek, és nyereséggel kecsegtetnek..

A Szakembertől “csupán” azt várják, hogy értsen a szakterületéhez, és azt képes legyen szakértelemmel irányítani.

A Szakértő azonban számomra nem más, mint egy részterület korlátolt szempontjait képviselő ember, akiben semmi magasabb és átfogóbb nem testesül meg. A Szakember az, aki kaszinókkal szór tele egy országot, mert azok adóbevételt jelentenek, szárnyvonalakat szüntet meg, mert azok ráfizetésesek, számítások alapján meghatározza, hogy hány ember léte indokolt a falvakban, és a többit adminisztratív intézkedésekkel a városokba tereli. A Szakember racionális megfontolások alapján, csak mert jónak lát külföldi jogszabályokat, azokat minden további nélkül átemeli hazájának törvénykezésébe, tekintet nélkül annak hagyományaira. A Szakember telepít környezetpusztító bányakomplexumot ősi tájba, mert az ősi táj nem szempont, viszont a bánya munkahelyet és adóbevételt jelent.

Amikor a Szakember mítikus alakká, problémamegoldóvá lép elő, válságra kell gyanakodnunk: az országot meghatározó szellemi elit, kormányzó kaszt vagy hiányzik, vagy meggyengült, és a nép tétovaságában, erkölcsi hanyatlásában hivatalvezetőkből akar királyt csinálni.

A Szakember mítosza azonban nem pusztán a fentiekből táplálkozik. Kétségtelennek tetszik, hogy érdekből és félrevezetettségből a média, a film, a kultúra táplálja és formálja ezt a mítoszt.

Ha megnézzük azokat a filmeket, amelyek a zsenik, a tudósok stilizált életét mesélik el, küzdelmüket a felfedezésük elismertetéséig, akkor azt láthatjuk, hogy a látnok, a hős, a bölcs, a szent aszkéta vonásaiból gyúrják össze ezeket az alakokat. Modern mítoszt építenek a régi jegyeinek felhasználásával. Már itt látszódik, hogy hazugságról van szó, a propaganda legelemibb fogásáról: el kell orozni az ellenség jelképeit, fogalmait, beépítve azokat a saját üzenetbe.