Az intézmény lelke
Nem értem: Levendulás bizonyos felvetéseiben olyan bűnöket tulajdonít a vallásoknak, amelyek valójában nem a vallások természetéből fakadnak, és olykor még saját hitvallásukkal is ellentétben állnak. A válasz tehát nem a vallások elemzése, hanem az emberi civilizáció sajátosságáé, az intézményesülésé. Az intézmény saját logikát követ, amely olykor kisiklathatja azt az elvet is, amely az intézményt létrehozta.
Az intézmény, legyen szó államról, egyházról, tudományról, hivatalról, iskoláról, saját törvényszerűségekkel rendelkezik, amelyek olykor fölébe nőnek morális, hitbéli megfontolásoknak is. Az intézmény mint létező és “élő” organizmus mindegy, hogy milyen formát ölt (mi az ideológiai tartalma), mert minden intézményre ugyanazok a mechanizmusok, veszélyek és pozitívumok érvényesek.
Akármelyik intézményt tanulmányozzuk, azt láthatjuk, hogy egyik sem egységes, mindenkor belső csoportok “harca” zajlik, amely nem csak ideológiai küzdelem lehet, hanem pozícióharc, generációs ellentétből fakadó küzdelem…stb….
Minden intézményben vannak konzervatívok, akik mindenféle változást/reformot elleneznek (lustaságból, érdekből, szellemi beszűkülésből, félelemből….túlzott ragaszkodásból a hagyományokhoz….).
Vannak reformerek, akik általában nem pusztán az újdonságok bevezetéséért küzdenek, de ez összekapcsolódik azzal a törekvésükkel, hogy a régieket háttérbe szorítva ők kerüljenek pozícióba. Egyébként a közfelfogással ellentétben nem mindig pozitív a reform. Olykor teljesen fel akarja oldani az intézmény eredeti szellemiségét. Ezért a konzervatívoknak is van pozitív szerepe: ellensúlyt képeznek a féktelen reformtörekvésekkel szemben.
Vannak felvilágosultak, akik ugyan pozícióban vannak, de nyitottak a változások előtt, ha azt értelmesnek látják.
Vannak hatalomtechnikusok, akiknek nincs igazi meggyőződésük, de igyekeznek a nyerteshez csatlakozni – remek érzékük van az időzítéshez. Kiszimatolják, hogy mikor kell váltani.
Vannak elhivatottak, akik még az intézmény érdekét és létét is feláldoznák azért, amit helyesnek hisznek. A realitásoktól viszolyognak, a kompromisszumban bűnt látnak.
Vannak hivatalnok-típusok, akiket nem az érdekel elsősorban, hogy mi az uralkodó ideológia, kiteljesedésüket az intézmény üzemeltetésében találják meg. Pragmatikusak, egyfajta racionalitást képviselnek, és ellenérzéssel viseltetnek az elvszerűség, az irracionalitás, a kockázatvállalás iránt.
Vannak egyszerű, tisztességes tagok, akik mélyebben nem értik az intézményi folyamatokat, az intézményi jelleg is idegen tőlük, mégis elkötelezettek (ők a gyalogok), és akiben hiteles vezetőt látnak, azt szinte feltétlenül követik.
Vannak haszonlesők, karrieristák. Vannak dogmatikusok. Vannak zsenik, vannak szabálytisztelők, vannak korruptak, vannak értelmesek és buták, vannak távlatokban gondolkozók, vannak szűklátókörűek……………
Minden intézményt ezen csoportok közötti viszony határoz meg. Minden intézményben harc zajlik, mert a régiek, a pozícióban levők hajlamosak a fiatalokat, az újítókat gátolni, gáncsolni.
Minden intézmény természetéből fakadóan gyarapodni akar, hatalmát és befolyását növelni. Ez nem feltétlenül hatalom- és bírvágyból fakad, hanem a dolgok természetéből. Minden intézmény fontosnak tartja magát, és a saját igazságát, logikáját akarja érvényesíteni. Minden intézmény hajlamos a túlkapásra: fékek nélkül el is pusztíthatja külső-belső ellenfeleit. Minden intézmény magában hordja az elittudat kialakulásának lehetőségét, és az ebből fakadó csapdákat. Minden intézmény telhetetlen, vagyis nincs az az erőforrás, aminél többet már ne igényelne.
Minden intézményt fenyeget az a veszély, hogy belterjessé válik, elszakad attól a világtól, amelyhez amúgy tartozik, és életidegenné válva roncsolja a társadalmat, amelyet amúgy szolgálni hivatott…..
Minden intézménynek van vagyona – épületei, eszközei, tagjai. A “vagyon” kiszolgáltatottá teszi az intézményt. Egy független személy, ha nagyon erős benne az erkölcsi törvény, akár könnyedén lemondhat életéről, vagyonáról is. Egy intézmény, amelynek ugyan lehet egyszemélyi vezetője, ennél sokkal erőtlenebb és kiszolgáltatottabb. A politikai hatalom mindig képes volt arra, hogy a saját befolyási övezetében az intézményt elfoglalja, saját embereivel töltse fel. Ezért ha olykor egy intézmény képes is erkölcsi alapon szembeszegülni a hatalommal, kockáztatva létét, valójában csak pillanatnyi problémát okoz. Mivel egyetlen intézmény sem homogén massza, ezért a hatalom az intézményen belül is könnyedén talál olyanokat, akik vagy jóhiszeműségből, vagy őszinte hitből, vagy érdekből a hatalmat kiszolgálják, és felváltják az elvhű vezetőket (az Egyház viselkedése a háború alatt az intézményi lét kiszolgáltatottságát és dilemmáját példázza).
Az intézmény működése és fejlődése a benne foglalt csoportok létén és egymást kiegyensúlyozó szerepén múlik. Bármelyik csoport kerül túlsúlyba a többi rovására, azt az intézmény sínyli meg, és torzuláshoz vezet.
Mindezeket a törvényszerű jelenségeket vádként megfogalmazni a vallási intézményekkel szemben leegyszerűsítés, mert ha a tudomány történetét nézzük, amely szintén intézmények, társaságok, akadémiák története, ugyanezeket a jelenségeket tapasztalhatjuk. El kell választani azokat a jelenségeket, amelyek szorosan csak a valláshoz tartoznak, és más területen nem mutathatóak ki, attól, ami általános és emberi. Ami emberi, ami természetes, azt nem kellene speciálisan a vallások számlájára írni………..
Íme egy tömör és lényegretörő idézet:
“intézmény, intézményesülés – Az intézmény fogalmát a szociológia (és például a közgazdaságtan institucionalista irányzata) a mindennapi szóhasználatnál tágabb értelemben használja: intézménynek tekint minden, emberek egy bizonyos csoportja által közösen végrehajtott cselekvést, s az ehhez kapcsolódó osztályozásokat, szabályokat, értékeket. A futó, esetleges interakciók során a partnerek által kialakított ad hoc szabályok, normák, várakozások megszilárdulása, állandósulása intézményesülésnek tekinthető. – Az intézmények (a szocializáció, a szabályok és értékek interiorizálása révén) jelentős mértékben meghatározzák a bennük résztvevő egyének cselekvését, de még identitását és gondolkodását is. Ezáltal az intézmények jelentős mértékben felszabadítják az egyéneket a helyzetdefiníció terhe alól, segítik eligazodásukat a világban és együttműködésüket más egyénekkel, ugyanakkor korlátozzák szabadságukat és szabályozzák cselekvéseiket is. Az intézmények társadalmi szabályozó szerepe azonban sosem mindenre kiterjedő, még az ún. totális intézményekben (börtön, elmegyógyintézet) sem.”