Arcok a tükörben

1.0qui est nihilhttps://quiestnihil.cafeblog.huakinincshttps://quiestnihil.cafeblog.hu/author/akinincs/Arcok a tükörbenA minap interjút láttam Bács Ferenc színművésszel, aki egy korábbi filmje kapcsán azt mondta, hogy önmagában a szerepet nem lehet felépíteni, megtervezni. Ahhoz, hogy jól tudja eljátszani a ráosztott karaktert, kell a többiek közreműködése is - mert az, ahogy ők néznek rá, segít megformálni a szerepét. Nem játszhat Lear királyt, ha a körülötte állók nem tartják annak, nem úgy néznek rá. Ami igaz a színészi alakításra, az a hétköznapok világában is megállja a helyét. A másik emberben tükröződöm, és az, amilyennek látom magamat rajta keresztül, visszhat rám is. Ezért van (többek között), hogy az egyik ember társaságában felszabadultak vagyunk, és szellemesek, a másikéban összerándulunk, és keressük a kiutat. A másik ember erőt adhat, ám ugyanúgy a porba sújthat. Minden visszatükröződés valóságos, mert ahogy a már említett színészi szerep nincsen önmagában, csak a társak összjátékával együtt, úgy az ember is semmi önmagában, mindig csak mások társaságában válik valakivé, éspedig nem függetlenül tőlük. Azonban csupán azért, mert minden visszatükröződés valóságos (és így talán még torz tükör sincsen), még nem kell minden tükörbe belenézni. Sőt, a kérdés az, hogy kell-e tükörbe nézni egyáltalán, kell-e az embernek önmagáról képet kialakítania? A La Mancha lovagja című musicalben (a regényt soha nem olvastam el) mindaddig hű marad a hitéhez Don Quijote, amíg nem találkozik a Tükrök Lovagjával. A Tükrök Lovagja csatlósaival körbeállja Don Quijotét. Mindegyikük pajzsa egy-egy tükör, így Don Quijote akármerre fordul, önnön arcát látja tükröződni. Közben a Tükrök Lovagja egyre mondja, mondja, hogy "nézd meg magad jól, Don Quijote! Talán egy dicső lovagot látsz? Ez lenne a híres lovag? Hiszen ez csak egy szánalmas bolond képe!". Don Quijote összeomlik, mert már csak egy szánalmas bolondnak látja magát, hiszen egy öregedő, beesett arcú, némiképp egzaltált ember néz vissza rá a tükörből. Köznapi értelemben szembesítették a valósággal, valójában becsapták. Don Quijote nem a Tükrök Lovagjával találkozott, hanem a középszerű racionalizmussal, amely folyton relativizál, és tagadja a valódi nagyságot; legfeljebb a zsenialitást ismeri el (amely nem nagyság, csupán véletlen) - és egész filozófiája pusztán annyi, hogy minden ember más, és mindenki érték, és mindenkinek igaza van, és stb... A középszer jellegzetes világképe, hogy "kisfiam, igazából nincsenek hősök, szentek meg főleg nem, de tanulhatsz egy jó szakmát, és elmehetsz szatócsnak". Don Quijoténak nem volt énképe az eset előtt, magáról egyáltalán nem gondolkodott, csak annyiban, hogy megfeleljen a valódi céljának, annak a képnek, amit az ideális lovagról kialakított. Don Quijote az egyéniség fogalmát az önmegvalósítással egyetemben valószínűleg nem is ismerte, és egyáltalán nem volt kíváncsi magára. Csak annyiban volt értéke önnön szemében, amennyiben megvalósította az eszményeit. Amikor azonban tükröt tartottak elé, a látvány alapján, és a belésúlykolt kép alapján megrendült a hite, hogy ő lovag (lehet), hogy nagy és dicső tettekre hivatott. A tükörbe nézés volt a kezdete annak, hogy magával, tehát az énjével, a személyes valóságával kezdett foglalkozni, és ennek eredményeként középszerű lett, aki magát nem tarthatja a nagyságra méltónak. Mindenki így járhat, aki tükörbe néz, és azzal a képpel kezd foglalkozni, ami elétárul. Ez még akkor is így van, ha egyébként elégedett a látvánnyal. Ugyanis egyáltalán nem az ember énje-arca a fontos, hanem az eszmény, amit maga elé kitűz, és a küzdelem, amellyel azt megvalósítani próbálja. Ezért kell minden "tükröt" összetörni.....ezért, hogy Don Qiujote tipusához képest az egész világ a hiúság és öntetszelgés zsibvására...... rich