Friderikusz

1.0qui est nihilhttps://quiestnihil.cafeblog.huakinincshttps://quiestnihil.cafeblog.hu/author/akinincs/Friderikusz<IMG class=blogkep style="WIDTH: 452px; HEIGHT: 323px" height=349 src="https://quiestnihil.cafeblog.hu/files/tehetseg.jpg" width=452> Az alábbi idézetet három hónapja szeretném közzétenni, ám eddig nem sikerült. Amikor ugyanis éppen támadás zajlott ellenem, mindig úgy gondoltam, hogy önmérsékletet kell tanúsítanom, mert az idézetet úgy olvashatják, hogy önigazolásként teszem be a blogomba. Mindeddig halogattam tehát, és vártam a szélcsendet. Hiába. Amikor szembesültem a három hónapnyi kényszerű halogatás tényével, jót kacagtam. Azt hiszem, a három hónap remek illusztráció az idézethez. Magamat is kikacagtam, mert olyan emberek véleményére voltam tekintettel, akiknek valójában mindegy, hogy mikor teszem be, mint ahogy az is mindegy, hogy mit írok. :)) Az alábbi szöveg tehát Gerő András történész utószavának részlete a Friderikusz Sándorról íródott portrékönyvből, és a tehetséges emberekre váró nehézségeket ecseteli. "A könyv egy emberről, Friderikusz Sándorról szól. Régóta ismerem, és nagyra tartom.<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p> Friderikusz Sándor vitathatatlanul tehetséges és ambiciózus. Talán az sem vitatható, hogy sikeres. Munkája jellege miatt folyamatosan alávetette magát a közönség ítéletének: milliók ismerik, és akkor is elismerik, ha éppen nem szeretik. Tehetséges, ambiciózus és sikeres – pedig a sikernek nem mindig feltétele a tehetség, és a talentumból nem feltétlenül következik a siker.<o:p></o:p> A történetek, amelyeket ebben a könyvben elmesél, nagyrészt arról szólnak, hogy mi mindent akart, hogy a terveinek mi lett a sorsuk, hogy a vele megesett históriák hogyan formálták őt magát és a viszonyait. De a történetekből az is kiderül, hogy Magyarországon a tehetség, az ambíció és az akarat kevés a sikerhez.<o:p></o:p> Kultúránk e téren nagyon kétarcú. Elméletben egyetértünk azzal, hogy a tehetséges ember megérdemli a sikert. Gyakorlatilag azonban sokat és folyamatosan teszünk ellene, hogy így legyen.<o:p></o:p> A tehetség önmagában is konfliktusgerjesztő. A tehetséges ember keres, próbálkozik, újat akar. S itt máris szembekerül azokkal, akiket minden újdonság zavar, vagy akik semmit sem akarnak. Ráadásul a tehetség rendszerint ambícióval, aktivitással, kitartással, munkabírással párosul, vagyis érvényesülésre tör. S máris itt van az újabb konfliktusfelület azokkal, akik komótosabbak, vagy akiknek a nyugalom a legfontosabb.<o:p></o:p> Rendkívül széles eszköztárat alakítottunk ki a tehetséges ember ellehetetlenítésére. Kétségbe vonjuk a tehetségét, azt mondjuk: nem tehetséges, csak bajkeverő. Azt mondjuk: nem kell az új, mert veszélyes, felforgatja az élet megszokott rendjét, amiről tudjuk ugyan, hogy nem tökéletes, de számunkra mégis biztonságos, mert már rutinból eligazodunk benne. Azt mondjuk: igaz, hogy az illető tehetséges, de….. És a „de” után következik a karaktergyilkosság: de anyagias – szemben velünk, akik nem vagyunk azok. Gátlástalan – szemben velünk, akik a megszokott, ezért már fel sem tűnő gátlástalanságokat gyakoroljuk. Extrém szokásai vannak – szemben velünk, akiknek semmi rendkívüli nem jut az eszünkbe. Karrierista – szemben velünk, akik semmire sem akarjuk vinni.<o:p></o:p> És mivel a tehetséges ember sem tökéletes, mindig találunk elég érvet ahhoz, hogy ellehetetlenítsük, vagy legalábbis a törekvéseiben akadályozzuk. S ha sikerül őt elgáncsolni, visszaigazolva érezhetjük önmagunkat. Ha meg nem sikerül, bízhatunk abban, hogy nem nyugszik, és akkor újra eljön a mi időnk….<o:p></o:p> Kultúránk, minden szólam ellenére, nem segítőkész abban, hogy a tehetség sikerre tudja átváltani magát. A magyarok inkább azt szeretik, ha a tehetség tragédiába fordul. Élő emberről jót mondani nyilvánosan szolgalelkűségnek, már-már faragatlanságnak számít. Halála után viszont senkit nem lehet kritizálni. Nem véletlenül van így: a balsors motívum a magyar kultúra normavilágának szerves része. Felmentést ad az alól, hogy szembenézzünk saját kicsinyességünkkel, rosszindulatunkkal, esendőségünkkel – mindazzal, amivel mi magunk akadályozzuk a tehetség sikerre vergődését."rich