Arcok a tükörben

2010 március 5. | Szerző: |

A minap interjút láttam Bács Ferenc színművésszel, aki egy korábbi filmje kapcsán azt mondta, hogy önmagában a szerepet nem lehet felépíteni, megtervezni. Ahhoz, hogy jól tudja eljátszani a ráosztott karaktert, kell a többiek közreműködése is – mert az, ahogy ők néznek rá, segít megformálni a szerepét. Nem játszhat Lear királyt, ha a körülötte állók nem tartják annak, nem úgy néznek rá.


Ami igaz a színészi alakításra, az a hétköznapok világában is megállja a helyét. A másik emberben tükröződöm, és az, amilyennek látom magamat rajta keresztül, visszhat rám is. Ezért van (többek között), hogy az egyik ember társaságában felszabadultak vagyunk, és szellemesek, a másikéban összerándulunk, és keressük a kiutat. A másik ember erőt adhat, ám ugyanúgy a porba sújthat. Minden visszatükröződés valóságos, mert ahogy a már említett színészi szerep nincsen önmagában, csak a társak összjátékával együtt, úgy az ember is semmi önmagában, mindig csak mások társaságában válik valakivé, éspedig nem függetlenül tőlük.


Azonban csupán azért, mert minden visszatükröződés valóságos (és így talán még torz tükör sincsen), még nem kell minden tükörbe belenézni. Sőt, a kérdés az, hogy kell-e tükörbe nézni egyáltalán, kell-e az embernek önmagáról képet kialakítania?


A La Mancha lovagja című musicalben (a regényt soha nem olvastam el) mindaddig hű marad a hitéhez Don Quijote, amíg nem találkozik a Tükrök Lovagjával. A Tükrök Lovagja csatlósaival körbeállja Don Quijotét. Mindegyikük pajzsa egy-egy tükör, így Don Quijote akármerre fordul, önnön arcát látja tükröződni. Közben a Tükrök Lovagja egyre mondja, mondja, hogy “nézd meg magad jól, Don Quijote! Talán egy dicső lovagot látsz? Ez lenne a híres lovag? Hiszen ez csak egy szánalmas bolond képe!”. Don Quijote összeomlik, mert már csak egy szánalmas bolondnak látja magát, hiszen egy öregedő, beesett arcú, némiképp egzaltált ember néz vissza rá a tükörből.


Köznapi értelemben szembesítették a valósággal, valójában becsapták. Don Quijote nem a Tükrök Lovagjával találkozott, hanem a középszerű racionalizmussal, amely folyton relativizál, és tagadja a valódi nagyságot; legfeljebb a zsenialitást ismeri el (amely nem nagyság, csupán véletlen) – és egész filozófiája pusztán annyi, hogy minden ember más, és mindenki érték, és mindenkinek igaza van, és stb…


A középszer jellegzetes világképe, hogy “kisfiam, igazából nincsenek hősök, szentek meg főleg nem, de tanulhatsz egy jó szakmát, és elmehetsz szatócsnak”.


Don Quijoténak nem volt énképe az eset előtt, magáról egyáltalán nem gondolkodott, csak annyiban, hogy megfeleljen a valódi céljának, annak a képnek, amit az ideális lovagról kialakított. Don Quijote az egyéniség fogalmát az önmegvalósítással egyetemben valószínűleg nem is ismerte, és egyáltalán nem volt kíváncsi magára. Csak annyiban volt értéke önnön szemében, amennyiben megvalósította az eszményeit.


Amikor azonban tükröt tartottak elé, a látvány alapján, és a belésúlykolt kép alapján megrendült a hite, hogy ő lovag (lehet), hogy nagy és dicső tettekre hivatott. A tükörbe nézés volt a kezdete annak, hogy magával, tehát az énjével, a személyes valóságával kezdett foglalkozni, és ennek eredményeként középszerű lett, aki magát nem tarthatja a nagyságra méltónak.


Mindenki így járhat, aki tükörbe néz, és azzal a képpel kezd foglalkozni, ami elétárul. Ez még akkor is így van, ha egyébként elégedett a látvánnyal. Ugyanis egyáltalán nem az ember énje-arca a fontos, hanem az eszmény, amit maga elé kitűz, és a küzdelem, amellyel azt megvalósítani próbálja.


Ezért kell minden “tükröt” összetörni…..ezért, hogy Don Qiujote tipusához képest az egész világ a hiúság és öntetszelgés zsibvására…… 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Fülöp says:

    ….már én sem igazán. 🙂

    A korábbi beírásodra egy új bejegyzésben válaszoltam. A válaszaimat nem személyes levélként írom meg, főleg ha a téma olyan, ezért nézd el, hogy több is egy személyre szabott válasznál, és nézd el, hogy úgy írok neked, hogy az mindenkihez szól………éppen ezért az a te feladatod (mindenképpen az), hogy a tanulságokat magad vond meg…………….

  2. su says:

    Kedves Fülöp!
    Ráleltem a hét bejegyzésére! 🙂
    Szép írás.
    A tükrök elgondolkodtattak. Úgy tükröt tartani, ahogy azt az említett Tükrök Lovagja tette, szerintem is hatalmas hiba. De nem tudom, hogy minden tükör összetörése helyes lenne-e?
    Ha – mint írod – önmagunkban semmik vagyunk, és valóban csak a mások társaságában válunk valakivé, akkor nem kellene valamilyen szintű énképpel rendelkeznünk?
    Valóban nem az énem-arcom, hanem az eszmény, a küzdelem a fontos, de ha a megvalósításukhoz társakra is szükség van, akiktől nem lehetünk függetlenek, úgy vélem, foglalkozni kell a személyes valósággal is.
    Aztán a célba vetett hittel áthidalni azt is…
    Szép-mosolygós estét!

  3. Fülöp says:

    Kedves Su!

    Köszönöm, de nem tudom, bizalomnak, vagy bizalmatlanságnak vegyem, hogy már kedden kihírdetted a hét bejegyzését. 🙂
    A felvetéseid alaposabb választ igényelnek, amely most nem áll rendelkezésemre, de igyekezni fogok.

    Szép estét!

  4. Fülöp says:

    …úgy tűnik, elveszett. Biztos, hogy ide írtad? :)))

  5. Fülöp says:

    Kedves Su!

    Nem hiszek az énképben. Vannak tulajdonságaink, amiket ismerhetünk, ám úgy vélem, az énkép nem pusztán ezen tulajdonságok és képességek ismerete, hanem több (nem minőségi értelemben). Az énkép számomra azt jelenti, jelentené, hogy összefüggő valamivé gyúrom ezeket a részismereteimet magamról, és az énkép szükségszerűen azt is jelenti, hogy magamat értékelem. Ez pedig egyenes útja az önszeretetnek vagy az ellentétének. Márpedig egyik sem kívánatos………ezért jobb az ítélet, a szidás, a szembesítés, mint a dicséret (azon változata, amely nem a teljesítményre, hanem az ember énjére irányul).

  6. su says:

    Kedves Fülöp!

    Se bizalom, se bizalmatlanság, csupán a pillanat. Nem érzékeltem, hogy kedd van.
    Azóta eltelt néhány nap, a véleményem nem változott, most már szabad a hirdetés?
    :-))
    A választ köszönöm!
    Még egy kérdésem lenne a témával kapcsolatban, hogy összevessem/kiegészíthessem vele a magam álláspontját.
    Az önszeretet (és itt most nem a nárcizmusra gondolok) miért nem kívánatos?

  7. Fülöp says:

    Kedves Su!

    Amikor írok, ráadásul ennyit, a választól veszem el az energiát….szóval várnod kell……….:)

  8. Fülöp says:

    Kedves Su!

    Szomorú vagyok, hogy kedd óta nem sikerült olyat írnom, ami elgalábbis versenyben lett volna a hét beírása címéért……….:))

    Ami az önszeretet illeti: az én felfogásomban az, hogy önmagamról képet alakítsak ki, és ahhoz valamilyen viszonyom legyen, akár szeretet, akár az ellentéte, hiba.

    Neked is azt tudom mondani, hogy ez a felvetés is gondolkodásra késztetett, és keresem azt a témát, amit kifejtve ezt a magam számára is világossá tehetem. Leginkább az alkotás az a tevékenység, ahol képes vagyok megragadni a választ. Az alkotás mint tevékenység és mint életforma akkor lehet eredményes, ha az ember képes önmagáról megfeledkezni, és a műveit nem tükörnek használja, amin keresztül önmagát meghatározhatja……………de ezt majd bővebben szeretném megírni.

  9. su says:

    Kedves Fülöp!

    Csöppet se szomorkodj miatta…:-))

    Köszönöm, és várom a bővebb kifejtést, mert egyelőre inkább csak érzem (az alkotás-téma felvetése révén) mint értem.
    Szép estét!

  10. Fülöp says:

    Kedves Su (és kedves Bodza)!

    Bizonytalan, hogy mikor leszek legközelebb, most úgy néz ki, hogy legalább egy hétig nem…………..szép hetet!

  11. Bodza says:

    Kedves Fülöp!

    Blogos létem már régóta haldoklik, és elérkezettnek érzem az időt, hogy ne időzzek itt tovább. Így azonban már nem tudom ígérni, hogy olvasom a hozzámszólásodat.
    Mindig szívesen időztem nálad.

    Mit is mondhatnék, ha valóban jót szeretnél kívánni, hisz van, aki a rögös útra termett…

    Bodza


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!