Túlvilági kalauz

2010 március 4. | Szerző: |

Amikor a lélek átkerül a túlvilágra, akkor a kezdeti nyugalmat és oldottságot a rettenet követi (eddig a klinikai halált átélők természetszerűleg nem szoktak eljutni). Ez a rettenet nem külső erő képében jelentkezik, nem valamilyen démon, ördög, látomás, hanem belső felismerés. Az élet lefoszlik a lélekről, ott áll mezítelenül, és mindaz, ami valakivé tette, ami szilárd fogódzót jelentett az életében, egyszeriben semmivé válik.


Azt hitte (vagy legalábbis remélte) a haláláig, hogy a tetteinek, gondolatainak jelentősége van. Hogy a jóért jutalom, a rosszért büntetés jár. Most pedig ott áll, és világossá válik előtte, hogy az élete mindössze álom és káprázat volt, a tettei pedig semmivé váltak, miként minden, amit az élete során megalkotott. Ott áll csupaszon, a maga valóságában, és kezdenie kellene valamit, lépnie kellene egyet előre, ahol várja valami igazi, a valóság, valami más, ahol egyszerre van és nincs. Ám a lélek megretten, mert hiányoznak neki a kapaszkodók, hogy neme van, adottságai, kapcsolatai, tulajdona, életútja. Megretten, és visszamenekül az újjászületésbe, az életbe. Hogy újra valaki lehessen.


Ha ugyanis belépne a fénybe, akkor feladná magát, legalábbis úgy érzi, és ezt akarja a legkevésbé…..megijed, hogy elveszítheti magát. Ez a félelme annyira erős, hogy képtelen észrevenni annak a valóságnak a természetét és kisugárzását, amely addigi életének minőségétől és mélységétől függetlenül feltárul előtte. Mindenki előtt feltárul.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. says:

    Ejnye Fülöp!
    A halálra eddig úgy gondoltam,mint a végső megoldásra, megnyugvásra,oldódásra,meg persze úgy,hogy addig még van mit megélnem,kipróbálnom,stb.
    Erre meg most rettegek,olyan vmi ez,mint egy rossz társasjáték.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!